Népszabadság, 1992. március 5.
BÄCHER IVÁN
Aki a kispesti Wekerle-telepen — a helyről még szólunk más helyen — tölthette el élete első másfél évtizedét, annak biztosan boldog gyermekkora volt.
Sok oka van ennek, de itt csak egyet említünk.
A Wekerlén valamit enni mindig lehetett.
Tavasszal például vadsóskát.
E nyálösszekapó csemege a monarchiabeli alapossággal megtervezett munkáslakótelep számos pontján föllelhető volt, de a legízletesebb, legsavanykásabb, leghúsosabb levelek a Pannónia úti 1-es számú általános iskola és a mellé épült — itt minden mellé épült valami — fatornácos óvoda udvarait elválasztó fakerítésről lehetett lelegelni.
A fanyar főétel után édeskés desszert volt a kispesti homok sudár akácainak hófehér virága.
Ez is föllehető volt telepszerte mindenütt, de az ínyencek tartottak saját, titkos, különlegesen édes virágú fákat is.
Az akácvirágnak különféle fogyasztási szokásai alakultak ki. Volt, aki csupán a kis szirmokat picikézte egyenként, óvatosan, akadt, aki bár már harapta a fürtöt, de előtte azért mégiscsak kimagozta belőle a bogarakat, ám az igazi wekerlés bezabálta az egészet magyarosan, szárastul, bogarastul, mindenestül.
Nyár végi csemege volt a madárbogyó.
Ennek bizonyára van becsületes polgári neve is, madárberkenye, madárcseresznye, esetleg ostorfa?, mindenesetre a wekerlei gyerek madárbogyónak ette.
Ebből a sötétbordó bőrű, élénksárga belű, az egész termés kilenctized részét kitevő magú mézédes golyócskából fáradságos munkával jó fél zsebre valót kellett szüretelni.
Aztán kezdődhetett a köpködés. Volt, aki kézbe vette és cseresznyemag módjára két ujja közül bocsátotta útjára a lövedéket, a serdültebb telepi rögtön szájból indított. Ilyenkor a kéz felszabadult, lehetett azzal bogáncsot, bumburnyákot — vadárpát talán? — hajba hajigálni.
Télen aztán lehetett végre hófehér, tiszta, friss hóba harapni.
A frissen esett hó íze semmihez sem fogható.
Különösen mikor kiizzadt az ember, keze ráncos és lángvörös már, nyaka, háta megolvadt hólevétől csatakos.
Ekkor keresett egy tiszta részt, kicsit a tetejét félretakarította, óvatosan egy jókora, nem túl kemény szikrázó labdacsot emelt ki a roppanó hóból, szájához emelte, beleszagolt, s aztán jóízűt harapott belé. Egy golyóba csak egyszer harsant az igazi telepi — a maradékot határozott, kemény, férfias mozdulattal belejegelte Safranekné csöngőjébe és aztán futás.