Kiegyezések

Évfordulója van a kiegyezésnek.

Melyiknek?

A magyar történelemben számtalan kiegyezés köttetett.

A kompromisszum ritkán lelkesítő, de gyakran praktikus.

Kis túlzással, de kiegyezés volt már az 1222-es Aranybulla és annak minden megerősítése is. II. András — miután a kor szokásának hódolva kiadósakat háborúzott édes testvérével, aki egy időre le is csukatta őt — engedményeket tett a társadalom különböző csoportjainak, köztük nem utolsósorban felesége gyilkosainak.

Ám igazi, klasszikus példája volt a kiegyezésnek IV. Béla tatárjárás utáni ténykedése. A jeles uralkodó, miközben a kis dalmát szigetről szemlélte az őt odáig üldöző tatár urakat, feladta korábbi, szigorúan elvi alapokon nyugvó politikáját, és hazatérve visszaadta a korábban elkobzott birtokokat, fiát a korábban felbőszített kunokhoz, lányát a szintén kiengesztelendő jóistenhez adta, s amikor az István fiúnak a kun asszony nem volt elég, neki adta a fél országot is, mert mindennél jobb a békesség. Mint ismeretes, a kompromisszumokat okos intézkedésekkel, városfejlesztéssel, várépítkezéssel ellensúlyozta Béla, aki igazán megérdemelten töltötte jólétben, békében, leánya kedves társaságában a csöndes szigeten nyugdíjaséveit.

Vég nélkül sorolhatnánk a kompromisszumokat az ország három részre szakadásának időszakából.

Szabadjon talán emlékeztetni Bocskaira. A bihari nagybirtokos, miután már szinte mindenkivel háborúzott a térségben, akivel csak lehetett, előbb ádáz ellenségével, a törökkel kötött békét, majd 1606-ban a bécsi béke során azzal a Habsburg-hatalommal, amely két évvel azelőtt még hazaárulási pert és jókora hadsereget indított ellene, hogy csak a személyes apróbb sérelmeket említsük.

1711-ben Szatmáron pedig a szemben álló felek, miután tízezrével ölték, vakították, csonkították, égették, éheztették és húzták karóba egymást, olyan példás, szolid, keresztényi alapokon nyugvó kompromisszumot kötöttek, hogy meglepetésében egy egész ország virágzott fel utána.

Vagy szabadjon utalni II. József már az ágyban megejtett nevezetes tollvonására, s az ő korszakát lezáró 1791-es országgyűlésre, amely visszaadta az ország önállóságát, cserébe persze újból egy Habsburg-fül állt el a Szent István-i korona karimája alatt.

De kiegyezés történt az 1825-ös országgyűlésen is, amely véget vetett a teljes központosítás egyik — mifelénk évezredek óta meg-megújuló — kísérletének.

Klasszikus kiegyezés öltött testet az 1848-as áprilisi törvényekben, és tulajdonképpen ennek volt javított kiadása az 1867-es XII. törvénycikk, „a kiegyezés”. Csak éppen leöletett közben százezer ember.

E kiegyezésnek van most évfordulója, természetesen.

Pontosabban nem a kiegyezésnek — az arról alkotott 69 paragrafusból álló törvénycikket július 28-án szentesítette az uralkodó —, hanem Andrássy Gyula gróf miniszterelnöki kinevezésének.

Érdemes talán megemlékezni arról, hogy milyen személyes előzmények után kerültek a jeles gróf kormányának tagjai a bársonyszékekbe.

Wenckheim Béla belügyminiszter tíz évet töltött emigrációban, Eötvös József, a legnagyobb magyar kultuszminiszter öt évet, Horvát Boldizsár, az igazságügyek érdemes felelőse kettőt töltött osztrák fogságban, Lónyay Menyhért pénzügyminiszter megúszta egy év emigrációval, a földművelés-, kereskedés- és iparügyes Gorove István nyolc esztendőt volt kénytelen hazájától távol eltölteni, a közmunka- és közlekedésügyek irányítója, Mikó Imre gróf majd egy évig volt vasban, Andrássy honvédelmi miniszter és miniszterelnök pedig kilencévi emigráción felül még egy halálbüntetéssel is büszkélkedhetett.

Kárpótlásról szó nem esett, az urak munkához láttak, és bár maradt baj elég, mégiscsak megindult a nyíregyházi vasút, és fölépült a Margit híd.

Csak érdekességként említhetjük meg, hogy volt még kiegyezés eztán is.

Ez nem köthető egyetlen, pontos dátumhoz, valamikor az 1960-as évek derekától a hetvenes évek derekáig ment végbe, lassan, folyamatosan és ellentmondásosan — akár a többi.

Hagyjuk ezt… aki átélte, az úgyis tudja, s most vagy csöndesen emlékezik rá, vagy hisztérikusan tagadja, aki meg nem élte át, az úgysem olvas újságot.

Kiegyezésünk ezután csak egy lehetett volna még.