Népszabadság, 1992. február 3.
BÄCHER IVÁN
„Drágáim! Mi itt vagyunk a Dnyeszter partján. Anyu meg Lili mindenképpen meg akar halni. Én nem is tudom, hogy mit csináljak, vagy haljak én is meg, vagy nem. Ha apu nem fog eljönni, akkor én is meghalok. Elmegyünk nagyon messze, ahol már soha nem fogunk találkozni. Nincs már mit írni nekem. Isten veletek! Csókollak benneteket és legyetek boldogok. Artúr. (Felejtsetek el minket!)” Megtörtént.
Elfelejtettük Artúrt, közel húszezer sorstársával együtt.
Érthető ez az amnézia ha közvetve is, de mi, mi magyarok öltük meg őket.
A harmincas évek második felében zsidó vallású, illetve származású polgárok ezrei kerestek, s úgy tűnt, találtak menedéket Magyarországon.
Érkeztek 1935, a nürnbergi törvények életbe lépése után Németországból, az 1938-as Anschluss után Ausztriából, egy évvel később a megszűnt Csehszlovákia területéről, 1939 őszén pedig Lengyelországból.
A visszacsatolt területekkel további több százezer zsidó került az országhoz, s közülük sokaknak — különösen Kárpátalján — bizonytalan volt az állampolgársága.
A magyar zsidóság vezetői mérsékelt lelkesedéssel fogadták sorstestvéreiket, és igen nagy megértéssel viseltettek a magyar adminisztráció mind határozottabb „idegenellenes” intézkedéseivel kapcsolatban. Így volt ez még akkor is, amikor Kasztner Rezső beszámolt nekik Kamenyec-Podolszkról…
A fasizmus elől hozzánk menekülő üldözöttek biztonsága igencsak viszonylagos volt.
Azon túl, hogy Horthy Magyarországában 1919-től többé-kevésbé állami szintre emelődött az antiszemitizmus, és 1938 után három zsidótörvény hozott szégyent a magyar törvényhozásra, (sajnos a történelmi egyházakra és a kisgazdapártra is), 1940-től a hatóságok fokozatosan szigorították a beutazási feltételeket, az ittlevőktől pedig megkövetelték a „honosság” bizonyítását, amelyhez — az addigi gyakorlattól eltérően — annak igazolása, hogy valaki Magyarországon látta meg a napvilágot nem volt elegendő.
Egy jó papír ilyen volt: „Budapest székesfőváros polgármestere. 1902. évi 111030. tan. szám. IV. ügyosztály. Tárgy. Bächer Mór honpolgári eskütételéről felvett jegyzőkönyv. Határozat: Miután Bächer Mór a m. kir. belügyminiszter úr által 1902. évi április hó 5. én 25757/I.sz.a. kiállított honosítási okirat szerint, a magyar állam kötelékébe felvétetett, s ennek következtében a törvényben előírt honpolgári esküt letette… a székesfőváros községikötelékébe ezennel végleg felvétetik s részére az ezt tanúsító bizonyítványt két koronás bélyeggel kiadatni határoztatik… Budapest, 1902. június hó 7. kiad. Piperkovics s. k. tanácsnok… Bizonyítom, hogy a jelen másolat a Budapest Székesfőváros Levéltárában IV.25.623/900 levéltári jelzés alatt őrzött eredeti fogalmazvánnyal szóról-szóra egyezik. Budapest 1938. július 19. Dr. Kovács Lajos levéltáros.”
A tizes években elhalálozott dédapámnak ez a papírja mentette meg a negyvenes évek elején nagyapám és apám életét.
Nem volt mindenkinek ilyen papírja.
Természetesen nem volt annak, aki pár éve, hónapja menekült Magyarországra, nem volt annak sem, aki maga itt született bár, de szülei honosságát bizonyítani nem bírta, sokan nem tudták az okmányokat beszerezni, mert éppen munkaszolgálatosként erősítették e hont, akadt, aki egyszerűen nem lelte meg vonatkozó papírjait, és nem nevezhette magát szerencsésnek az a több ezer polgár sem, akinek igazolása az egyébként pedáns magyar adminisztráció útvesztőiben — hogy-hogy nem — elkallódott.
A magyar hatóságok 1941 tavaszától a szaporodó razziákon begyűjtött idegenek számára — többek között: Dömösön, Diósjenőn, Csörgyön, Ricsén, Garanyban, Kanizsán és Budapesten több helyen — internáló táborokat hoztak létre.
Már ekkoriban előadódott, hogy egyes települések — például Munkács és Csíkszereda — begyűjtött zsidó „idegenjeit” egyszerűen átdobták a határon.
A Szovjetunió megtámadása után — és annak fejében — Magyarország hatalmas ukrán területek felügyeletére kapott jogosítványt szövetségeseitől.
Volt már hová ebrudalni.
A végső elhatározás 1941 júniusában született meg egy értekezleten, amelyen részt vett többek között: Werth Henrik vezérkari főnök, Bartha Károly hadügyminiszter, Kozma Miklós volt belügyminiszter, a visszacsatolt Kárpátalja miniszteri biztosa, a kitelepítések legbuzgóbb szószólója, Meskó Arisztid rendőrfőtanácsos és Siménfalvy Sándor, az ekkorra már hírhedtté vált Külföldieket Ellenőrző Országos Hatóság (KEOKH) vezetője.
A döntésről tájékoztatták Bárdossy László miniszterelnököt és Horthy kormányzót is.
A szállítmányokba sokezer magyar állampolgár is belekerült. Egyes településeken elrendelték, hogy — az állampolgárságtól függetlenül — a zsidó lakosság hány százalékát kell deportálni. Gyakran az érintettekre bízták annak eldöntését, hogy ki menjen, és ki maradjon élve. Egyes falvak — például Putnok — teljes zsidóságát elhurcolták.
Az akciót mindenhol magyar hatóságok hajtották végre, állati kegyetlenséggel.
A csendőrség és a honvédség után a cárizmus és a szovjethatalom által lealjasított ukrán paraszthordák kezébe kerültek „idegenjeink”, végül pedig a német SS következett.
Kamenyeck-Podolszk határában a Magyarországról deportált mintegy húszezer embert az Eintsatzgruppe C. szakemberei kézifegyverekkel az áldozatok által ásatott gödrökbe lőtték. A nehéz munkában ukrán segéderők és egy magyar utászalakulat is segédkezett. A tömegsírok fölött még másnap is hullámzott a föld…
Ezután — 1944-ig — nem került sor további deportálásokra. Az esetről ugyanis szerencsés túlélők és fölháborodott magyar tisztek és katonák beszámoltak itthon. Polgárok, politikusok és egyházi vezetők sora emelte föl szavát a magyar hatóságok barbarizmusa ellen. Különösen sokat tett az üldözöttekért Rassay Károly, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Peyer Károly, gróf Apponyi György, Weiss Edit és talán a legtöbbet: Slachta Margit.
Magyarok harcoltak magyarok ellen „idegen” és magyar lelkekért.
Van ez néha így.