Népszabadság, 1992. január 18.
BÄCHER IVÁN
Van egy kedves barátnőm, úgy hívják, hogy Ingrid Stoppermann. (Nem így hívják, persze.)
Ingrid édesapja, az öreg Stoppermann, egy Lansdberg an der Vathe nevezetű kisvárosban született, mely helység ma Lengyelország szerves része amúgy.
A porosz parasztcsaládból származó első generációs munkás nagypapa igazi némethez illően végrehajtotta az életet, nem akart soha mást mint megfelelni, végrehajtani, ahogy azt kell, ahogy azt illik, ahogy azt megmondták neki, a nagymama viszont mindig többet és többet akart, tőle származik a család jelmondata is: „Vorwärts wollen, vorwärts kommen!”, a kis Stoppermann-gyerek e jelmondat szellemében lett mesebeli szegénységben cseperedő prolifiúból dúsgazdag gyáros.
A család a városka szélén lakott egy kicsiny házban, amelynek kiadták a felét, a gyári munka ellenére szinte teljesen 19. századi, önellátó életmódot folytattak, hajnalban keltek, klieben supét — valami gabonalevest — reggeliztek, saját sütésü kenyeret ettek, húst egy évben háromszor vettek magukhoz, saját kecskéjük tejét itták, saját tyúk által tojt tojást használtak, a gyerekek egész évben meztélláb közlekedtek, csak iskolába menet húztak fapapucsot, szombaton pedig krumplis hering került az asztalra, amelyet úgy fogyasztottak el, hogy szájukba vettek egy falat pácolt heringet, megnyalták, kivették, ettek egy falat főtt krumplit, amelynek így jó heringíze lett, újra megnyalták a heringet, újra bekaptak egy falat krumplit, újra nyaltak egy kis halízt, és így tovább, míg végül záróakkordként a halat is bekapták.
Nyaranta a Stoppermann házaspár — Ingrid nagyszülei tehát — lengyel parasztokkal jártak aratni.
Aztán beljebb költöztek a városba, nyitottak egy kis vegyesboltot és a leendő papát — rendhagyó módon — beíratták az iskolába.
A nevelés alapelve egy az ajtófélfán fityegő hétágú börkorbács formájában tárgyiasult.
1918-ban a fiú — Ingrid apja tehát — tanonc lett egy nagykereskedőnél, gyarmatárut, likőröket, fűszereket szállítottak a környékbeli kereskedéseknek, majd fölbukkant egy másik nagykereskedő Kottbusból aki magával vitte a szorgalmas segédet, és ráadásul hamarosan meg is halt, és hogy hogy nem a 18 éves Stoppermannra maradt a cég, a 8 szobás ház, és a telefon, az ügyes porosz ekkor már nagyon jól élt, neki lett 1930-ban először kocsija a városkában, volt egy nagyszerű barátja is, Zimmermann úr, akivel a környékbeli tavakra jártak vitorlázni, ez a kereskedő egyébként nem volt éppen keresztény, de ez nem zavarta Stoppermannt, aki szinte kizárólag nem éppen keresztény textiles polgárokkal érintkezett, velük járt dalárdába, moziba, kirándulni, utazgatni — sokat látogatott fel Berlinbe így ment ez a Hitler-bummig, akkor kezdtek átstrukturálódni a gazdag kereskedő társasági kapcsolatai, a Zimmermann egyébként még időben kijutott Angliába, ahol milliomos lett szegény, de a társaséletre már csak azért is kevesebb idő jutott, mert Stoppermann megházasodott, 1934-ben elvett egy kereskedőlányt, 1938-ban „zsidó tulajdonból” vett 42 000 márkáért egy emeletes sarokházat Lausitzban, ez a volt NDK területén van, a ház porig égett, amikor bevonultak a szovjetek, új épületet húztak rá, de az öreg 1986-ban meghagyta gyermekeinek, hogy amikor majd bekövetkezik az egyesítés, akkor jelentkezzenek a birtokért…
Stoppermann 1939-ben bevonult katonának, írnok lett, előbb Franciaországban, majd a keleti fronton szolgált Paulus hadseregében, 1942 telén szabadságot kapott, és már nem volt hová visszamennie…, újra nyugatra került, és francia hadifogsággal fejezte be a a háborút, újra kezdte a kereskedést, de előbb még elvált a feleségétől, és elvett egy nálánál 24 évvel fiatalabb orvostanhallgatót, aki a csehországi Reichebergben nőtt fel, ahol csak a postás tudott csehül, az asszony négy gyermekkel ajándékozta meg a közben délnémetországi Grottenburgba telepedő, és dúsgazdag gyárossá váló Stoppermannt, az asszony aztán idegösszeomlást kapott, 1972-től végre engedte őt az öreg a szakmájában dolgozni, a gyerekek szörnyen baloldaliak lettek, az egyik nővér például egy majd hogy nem kommunista cserkészcsapat vezetőjeként került szembe azzal a családdal, amelyben a szakszervezet szót kiejteni nagyobb vétségnek számított a legvaskosabb káromkodásnál, a kis Ingrid is kitört, 18 évesen Nürnbergbe költözött, nagy nehezen egyetemre került, később Bécsben folytatta tanulmányait, valami buli alkalmával elkeveredett Pestre, megtetszett neki a vidék, megtanult gyorsan magyarul, most éppen itt él, és amikor nem a levéltárak sárgult papírjait bújja —, a Ingrid foglalkozására nézve szegénységtörténész, a századforduló Bécsének és Budapestjének szegénységügyét veti össze — akkor egy barátságos, öreg bútorokkal berendezett józsefvárosi lakás félhomályában elmélkedik az élet furcsa forgandóságán, no meg azon, vajon milyen is lehetett az íze annak a saját készítésű és kizárólag a saját cég által forgalmazott titokzatos likőrnek, amelynek a nevét — Stichpimpulibockforzellorum — gondosan megörökítette följegyzéseiben — a mindenkori árak, telefonszámok, árfolyamok, és vízállás adatok mellett — a precíz Stoppermann-papa. Alighanem olyasmi volt, mint az Unicum.