Népszabadság, 1992. január 18.
Helyek
BÄCHER IVÁN
Valami esküvő harmadnapján történt, afféle morzsabál után, hogy Közülethy Tihamér TIT-előadó szörnyű fejfájásra ébredt, valahol, nem látta persze rögtön át, hogy mi van, jobbra is hevertek, balra is hevertek, tápászkodás közben a fiatal előadó próbálta összerakosgatni az előző esték és napok szilánkokra tört darabkáit, valami szőke hajzatot sikerült lassan előhívni emlékezetének zavaros bugyraiból, szőke, szép hajat, kék szemet, az egyikben két kis barna ponttal, de borzasztóan fájt a feje szegény Tihamérnak, miközben kaparta magát ősszefelé, hogy is volt, hogy is volt, átbotladozott hajnaltájban egy üres szobába, és ott volt az a lány, igen, valami Molnár, Molnár Margit talán vagy Márta, nem, Margit volt, biztosan Margit, a két kis barna ponttal a szemében, és mivel még soha nem látták egymást addig, rögtön, hűha, hasított a sajgó fejbe a fölismerés, hűha, randevút beszélt meg délre ezzel a Molnár lánnyal, az iskoláját, de hol, persze a Mártírok útján, Mártírok útján, igen ott lakik ez a Márti, és ma délben maga lesz, úgy mondta, hogy maga lesz, a fenébe, de hol a Mártírok útján, spekulált a fiatal várostörténész a romos lakásból távozóban, arra emlékezett, hogy nincsen telefonja ennek a lánynak a két kis barna ponttal, de a házszámot sehogy sem tudta fölidézni, pedig már tizenegy óra volt.
Sóhajtott egyet szegény Tihamér és fölszállt a metróra, és elment a Moszkva térig és indult végig a Mártírok útján, szomorúan és dühösen, de hát hiába, megígérte, de miközben járta végig a kapualjakat és böngészte a névtáblákat, szörnyen kétségbe volt esve, szidta magában enmagát nagyon, amiért nem haza megy, ebédezni, aludni egy keveset, aztán leülni az asztalhoz dolgozni, cédulázni, írni, és rendben lenne, és egyben, és egészben, ehelyett most itt vonszolja magát a hidegben, hóban — januárban történt az eset — a lucskos Mártírok útján, két kis barna pont miatt, haragudott magára tehát Közülethy, miközben megnézte a Mecsek házát, amelynek helyén földszintes aprócska, barokk kapásház volt valamikor, hírhedt hely volt valamikor a Mecsek, még nem volt éjjel annyi kocsma nyitva hajnalig Budán, mint manapság, hírhedt, kemény, hajnali hatig nyitva tartó hely volt a Mecsek, szemben a valamikori Szent János Kórház 1710-ben épült és 1947-ben lebontott fiatornyos, copf stílű épületével, most a buszpályaudvar van a helyén, meg egy kevés Buda városának 15. századi falából, mögötte a lövölde klasszicista épületével, a lövöldék mindig a fal tövébe települtek, hogy ne legyen annyi baleset, szerette Közülethy tanár úr, igen szerette az efféle törvényszerűségeket, de azon a latyakos januári vasárnapon, amikor tette ezt a körutat két kis barna pont után, szörnyen fájt a feje, és nemigen tudott örülni semminek, csak ment háztól házra, végig ezen a furcsa, megtört úton, amely a Kapás névben megőrződött szőlősgazdák hangulatos, mezővárosi útjából lett a jámbor, keresztény, két szoba hallos, személyzetis budai hivatalnokok birodalmává, az 55. szám alatti Kozma Lajos tervezte Átrium-ház előterében még fájó fejjel is elismeréssel adózott a mesternek, az 57. üvegajtója előtt pedig pár évvel azelőtti szomorú emlékek sejlettek elő a fájó koponyában, bőrönddel és zokogó lánnyal bandukolt föl e ház lépcsőin Közülethy egykor, idős, szigorú hölgy fogadta őket, megmutatta a konyhából nyíló cselédszobát, a széket, a kisasztalt, a keskeny ágyacskát, közölte, hogy fiú vendéget itten fogadni nem szokás, majd jött a búcsúzkodás, keserves sírás, aztán lement az akkor húszéves Tihamér a lépcsőkön és hatalmasat szippantott az éjszakai Margit körút fanyar legéből, akkorát, hogy arra még így fájó fejjel, két kis barna pontot hajkurászva is emlékezett, miközben elérkezett lassan a Ferences templom és klastrom hangulatos épületcsoportjához, a Paksi halászcsárda 1812-ben Géb Lipót fehérsütő számára épített, mára erősen átalakított házacskája mellett ez maradt meg csupán a hajdani országút házsorából, sokáig épült ez a templom és rendház, szinte az egész 18. század folyamán, az Ágoston rendiek, akiknek Nepauer Máté tervezte egykor, nem sokáig örülhettek, mert jött II. József és nagyon eltörölte őket, és a házat a mai Batthyány térről idetelepülő ferenceseknek adta, akik csöndesen, szívósan gyönyörű refektóriumukkal, páratlan könyvtárukkal, titokzatos pincelabirintusukkal kitartottak a vaskos falak mögött két századon át, ha kertjük, szőleik nagy részét el is vették, hogy fölépülhessen ott — a valamikori Papkert helyén — a rendőrség meg a tanács, amely intézmények azért sohasem tudták teljesen megszüntetni, semlegesíteni, vagy akárcsak ellensúlyozni az ősi egyházi központ kisugárzását.
De persze a rendházban nem lakhatott a Margit körúti Margit, hanem a századforduló táján épült hatalmas bérházak valamelyikében inkább, ment hát Közülethy tovább, kapualjról kapualjra, míg végül valahol ott, ahol hajdanában kis falusias házacskák kapaszkodtak fölfelé, és ahol ama Margit körút idején megfáradt funkcionáriusok hajtattak-baktattak a Fehér Háztól a Margit kert árnyas fái alá, végre az egyik jobb időket is látott sötét, piszkos, kukás lépcsőházban a postaládák egyikén megpillantotta Molnár Margit nevét, fölbaktatott tehát a hatodikra, becsöngetett, belépett a tágas hallba, ahol egy hatalmas kerek ebédlőasztalon hófehér porcelán tálban aranylott a sűrű, vasárnapi húsleves, mellette fehér és porcelán tálon fölhalmozva a sokféle hús és zöldnemű és egyéb cupákok, és a damasztabroszos, kristálypoharas, ezüsteszcájgos asztal körül ott ült nagymama, kicsiny, horgolt, fehér gallérjával, nagypapa ősz üstökével, apa, a sötét szemüvegével, mama szép, fekete kontyával, nagybácsika, alighanem Torontóból, a férj a Kürt utcából és a gyerekek, és persze az asztalfőn ott ült Márta is, hatalmas, szőke hajjal, orcáján élénkülő pírral, szemében két kis barna ponttal.
— Csókolom! — mondta Közülethy Tivadar.