Népszabadság, 1992. január 16.
BÄCHER IVÁN
Volt egy kedves barátom, úgy hívták, hogy Vendég Lőrinc. Ez az ötven közelében járó úr, akit barátai Vendég Lőként emlegettek csupán, és aki egyébként hírlap-, pontosabban tárcaíróként kereste kenyerét, egy szép, tiszta, behavazott januári reggelen új életet kezdett.
A régibe belefáradt.
Előbb persze elintézte a dolgokat, már amennyire a dolgok elintézhetők, aztán megrakott egy teherautót papírral, előreküldte, ő maga pedig fölszállt a vonatra, átszállt a buszra, és meg sem állt a Zempléni-hegyek között megbúvó egyik apró, kihalt falu legszélső házáig.
Itt már várta őt az öregasszony, aki átadta a kulcsokat, megmutatott mindent, aztán elköszönt, és beköltözött Miskolcra a lányához, akinek a sétálóutcán agyonverték az urát.
A házban nem volt egyéb, csak néhány szék, asztal, ágy, a kamrában mázsa krumpli, két láda alma, kevés zöldség, sok szalonna, zsáknyi liszt, az udvaron tíz csirke, egy jó erőben lévő kakas és valamicske fa.
A teherautónyi papírt Vendég a tisztaszobában halmozta föl.
A konyhában pedig, a bejárattal szemben, a dívány mellett ott állt a sparhelt.
A sparhelt a húszas évekből való volt, masszív, öntöttvasból készült, nem is volt fehérre festve, platniján hibátlanul illeszkedtek a karikák, oldalán csillogott a konyharuhák, zoknik, kapcák szárítására szolgáló korlát, jól szelelt a tűztere, tágas volt a sütője, és még skatulya is volt alatta a macskának, mert persze macskát is vett az öreg újdondász a házzal.
Vendég Lő sok mindenen főzött-sütött már hosszú élete során: gázrezsón és villanytűzhelyen, mikrosütőben és szabad tűzön, kerti kemencén, vaskályhán, sőt spirituszfőzőn is néhányszor.
De igazából sparheltre vágyott világéletében.
Pár hét alatt kiismerték egymást.
Mikor hat óra körül Vendég fölkelt, azonnal a tűzhelyhez kuporodott, gondosan kihamuzta, majd átment a hideg tisztaszobába tüzelőért.
Begyújtott, aztán megmosakodott kissé, a melegedő platnira rátett két almát, leült a konyhaasztalhoz, és írni kezdte az aznapi penzumot. Megírta, hogy mit is főzne éppen az ő rezsóján. Vendég Lő ugyanis három évtizede gasztronómiai írásokból tartotta el magát és családját, megírta, hogy mit főzne, ha főzne, ha egyáltalán szeretne vagy akárcsak tudna főzni, ő, de most már, hogy új életet kezdett, mindig csak az ő sparheltjéről írt, öreg írógépén lekopogta, hogyan kell azon elkészíteni a káposztás galuskát, föl kell tenni a platni legmelegebb részére egy lábas sós vizet, reszelt burgonyát liszttel, sóval nagyon alaposan össze kell dolgozni, lábaskában cukrot, hagymát, majd laskára aprított sózott káposztát kell fonnyasztani, ehhez — ha nincs meg a másfél gépelt oldal — lehet reszelni egy kevés karalábét is, majd a lobogó vízbe késsel, deszkáról bele kell szaggatni a tésztát, mikor megfőtt, leszűrni, összevegyíteni a pirított karalábés káposztával, és lábosból, hokedlin kucorogva, a sparhelt tövében elfogyasztani …
Miután Vendég Lőrinc végzett a receptírással, már csak ücsörgött a konyhában, és fűtötte egyre az ő szeretett sparheltjét, félóránként átment a tisztaszobába tüzelőért, aztán csak nézte a félig nyitott ajtócskán át, mint lobognak, feketednek, izzanak és hamvadnak el a negyven éven át gyűjtött papírok, a cédulkák, a vázlatok, a töredékek ezrei, félbehagyott darabok, kettétört történelmi tablók, kibicsaklott fergeteges egyfelvonásosok, félbeszakadt szomorú novellák, rímbe borult verstöredékek, és persze a nagy családregényhez évtizedeken át fölhalmozott jegyzetek, riportok, beszélgetések, fényképek, naplók, levelek, megjegyzések, listák, már soha össze nem érő részletek, darabkák, kicsiny kezdemények.
Odakünn hullt a hó, odabenn pedig szétáradt a sült alma édeskés szaga.