Pulyka

Van egy kedves barátnőm, úgy hívják, hogy Sós Panni. Ez a Sós Panni egy nagy pulykás, s ezért mindig elkísérem őt szokott karácsonyi pulykakörútjára.

Idén a Lehelre mentünk, kószáltunk, ahogy kell, hosszasan, míg végül megtalálta Sós Panni az igazit, közben persze beszélt, mert beszédes lány, ráadásul alaposan elmélyedt már a pulyka-szakirodalomban, elmesélte a pulyka előtörténetét, például miszerint tévedés az a hiedelem, hogy már Mátyás asztalánál is szolgáltak volna föl pulykát, a Galeotto Marzio által fölemlített „indiai tyúk” alighanem gyöngytyúk lehetett, a pulykát, ezt az eredetileg Észak-Amerikában őshonos, később Mexikóba lehúzódó igen csinos állatot egyéb csillogó cikkek társaságában Cortez úr hozta el Európába 1520 körül, de csak dekorációként hasznosították, mert kőkemény volt még a húsa, hosszú idő telt el, amíg kitenyésztették a mai pulykatípusokat, mesélte Sós Panni, miközben megállapodott az egyik baromfisnál, és alapos gusztálások, fogdosások, tárgyalások után kiválasztott egy jó tízkilós pulykát, amit aztán kérésére a hölgy szakszerűen föl is darabolt, s e művelet közben Sós Panni már kezdte fölvázolni ott, a piacon, mi mindent készít ő majd ebből a pulykából, hogy az aprajából, nyakából, hátából, szívéből, májából egy sűrű, zöldséges, de amúgy teljesen hagyományos leves lesz. Sós Panni egyébként a hagyományos kosztot kultiválja, megvetéssel említi példának okáért, a gesztenyés pulykalevest, amelynek levébe tejszínnel, tejföllel, kevés liszttel elkevert gesztenyemasszát kell habarni, nem, mondta Sós Panni, amikor a baromfis asszony egy cuppanós mozdulattal kiemelte a belsőségeket a szépen megtisztított hatalmas madárból, nem lesz a mája mégsem betéve a levesbe, akkor inkább az egyik szárnyát áldozza föl, de a májat kisüti, van otthon kacsazsírja, kisüti benne a májat, az elsőrangú lesz ünnepi reggelire, ebből a gyönyörű combjából és az egyik szárnyából pedig sültet készítek, mondta, miközben finom kezeivel megmarkolta a lenyesett végtagot, nem csinál semmi kunsztot vele, zsírban, fűszerezve, kicsit szalonnával, fokhagymával megspékelve két-három fej vöröshagymát téve mellé, lefedve sokáig párolva, saját levével gyakran locsolva, a végén ropogósra sütve, párolt lila káposztával, tört hagymás krumplival, ecseteli Sós Panni ott, a piacon egyre izgatottabban, és amikor az asszony éles késével a gyönyörű rózsaszín mellehúsát kezdi leszedni a csontról, Sós Panninak már remegett a hangja, és szinte suttogva mondta, hogy nézzem meg, mennyi hús van itt, legalább négy kiló, és ezzel akárki akármit is mond, nem szabad mást csinálni, csakis kirántani, legföljebb egy kis sonkával, sajttal megtölteni, de az istenért sem szabad mindenféle naranccsal, kókusszal, uborkával, kaporral, mindenféle körútmelléki nyavalyákkal elrontani ezt a gyönyörű húst, csakis kirántani szabad és finom salátákkal adni, huszonötödikén például, amikor már könnyedebb dolgokra vágyik az ember, akkor egy adag ebből a szájban szinte szétömlő, aranyos bundába öltöztetett húsból mindennél többet ér, csuklott el Sós Panna hangja, mire összecsomagolva kézhez kaptuk a nyersanyagot.

Huszonharmadikán, az előkarácsonyon már magam is részt vettem a vacsorán, ahol az asztalt zsúfolásig ellepték a finomabbnál finomabb pulykafalatok, a sötét, ám mégis áttetsző leves, a sok, foszlós húsú nyakkal, a csirkecombnyi szárnnyal és a tálra halmozott színpompás főtt zöldségek rengetegével, aztán ott sorakoztak az aranybarnára sült húsok a körettel, mustárral, ecetes uborkával, és persze a barátoknak kirántott néhány szelet mellét is Sós Panni, és ott ragyogott az asztalon, hozzá a majonézes pulykahússaláta, a kínai pulykahússaláta, a hagymás pulykahússaláta, a tejszínes pulykahússaláta és a zöldborsós-fokhagymás pulykahússaláta, és mindenki boldogan evett, habzsolt és zabált, csak Sós Panni ült szomorkásan egy rántotta előtt, mert ő, szegény, a pulykát enni utálja nagyon.