Jól

Gaál Béla elégedetten lépdelt lefelé a kórházból, szokása szerint erősen örült éppen annak, hogy milyen szépen jár, hogy nem fáj semmije, hogy többé-kevésbé megvan még mindene, nézegette a fákat, a macskákat, a nőket, ballagott ráérősen a villamosmegálló felé, nem sietett, nem volt sürgős semmi, ilyenkor soha nem sürgős semmi, minek úgy sietni, előbb-utóbb úgyis elesik az ember, mondjuk egy jégbordán, vagy a fürdőszoba felé járókázva a küszöbön, elesik az ember és eltöri úgyis a combcsontját és kap tüdőgyulladást a sebészeten, és még ágytálazzák pár napig, aztán jöhet a fekete toszoga, hát legalább addig ne kapkodjon az ember, addig próbáljon meg nézgelődni, látni, érezni, szagolni, örülni, és így is tett éppen Gaál Béla, amikor már lenn a Fogasvégállomás felé, a fasorban összetalálkozott két fiatallal.

Valamikor tanította őket, mert valamikor tanár volt Gaál Béla.

A valamikori tanítványok szépek voltak, fiatalok, ifjú házasok. Mindketten elegáns, olasz túrabiciklit toltak maguk előtt. A lobogó, szőke hajú lány kerékpárjának kormányra erősített ülésén egyéves forma gyerkőc trónolt.

— Szervusztok — mondta Béla.

— Szervusz — mondták az ifjak.

— Saját? — mutatott a gyerekre a férfi.

— Saját.

— No ez szép. És hol laktok?

— Van egy kis lakásunk a Visegrádi utcában.

— Szegény nagymama…

— Nem olyan szegény — mondta a lány — nagymama a nagypapával együtt beköltözött az én szobámba a szüleimhez, van egy kis külön teakonyhája, tusolója, hál istennek jóban van a lányával és apámmal is.

— Iskola?

— János negyedéves a bölcsészkaron, én az ötödiket végzem az orvosin — mosolygott a lány.

— És miből éltek ?

— Évának vannak magántanítványai, én elég sokat fordítok, tolmácsolok, kettőnknek összejön havi húszezer.

— Szerencsére segítenek a szülők is — toldja meg a lány.

— Most is anyuékhoz igyekszünk ebédelni.

— Igen — mondta Gaál Béla erre.

— Ősszel meg alighanem megyünk Angliába.

— Igen?

— Igen. János kapott egyösztöndíjat, s valószínűleg én is tudok majd dolgozni otthon.

— Éva jól beszél angolul és oroszul is, erre odakinn nagyon harapnak — magyarázta a fiú.

— Igen. És amúgy?

— Mit amúgy — néztek mosolyogva.

— Hát amúgy mi van?

— Hogy-hogy mi van?

— Hát gond… izé… Senki sem beteg, vagy ilyesmi…

— Miért lenne beteg?

— Na jó-jó… És válás?

— Milyen válás?

— Valaki elvált… Nővér, ilyesmi… És ott maradt két gyerekkel… A volt férj egy goromba állat, betöri az ablakkot, összeveri az asszonyt és nem ad egy vasat sem…

— Jancsinak nincsen nővére az enyém pedig nagyszerűen él a férjével, most várják a harmadik babát…

— És bolond?

— Milyen bolond?

— Bolond. Minden családban szokott lenni bolond. Kleptomániás, depressziós, ilyesmi…

— Az én apám professzor az egyetemen, Jánosék szülei külkeresek, most kinn vannak Kanadában

— És a nagyszülők?

— Jól vannak?

— Mind a négy?

— Mind a négy.

— Egy se beteg?

— Nem.

— És ki iszik?

— Micsodát?

— Hát piát. Valaki csak piás a családban? Aki — szegény — elitta már az eszét, a máját, a tehetségét…

— A nagymami szopogat el pár pohárka csokilikört vasárnaponként — nevetett a kislány.

Gaál Béla tanácstalanul állt a Majorban.

— És te? — kérdezte tőle a lány kedvesen.

— Én?

— Te. Te hogy vagy?

— Én?

— Te.

— Jól — mondta Gaál Béla

— No ennek örülök — nevetett a lány.

Nézték a gyereket egy kicsit.

— Na menjünk — mondta a fiú — várnak Papáék.

— Menjetek.

— Szervusz.

— Szervusztok — mondta a néhai tanár és bandukolt tovább a gesztenyefák alatt a Fogas felé, nézegette a bokrokat, a padokat, a járókelőket, a buszokat, a villamosokat, és jobbra, a bokrok közt megbúvó, kicsiny, kopott, barokk szobrocskát.