Osztapenko

Olvasom, hogy 40 millióért — vajon hány napra, hány menekültnek, otthontalannak és egyéb napközisnek lehetne ezért ebédet adni? — a főváros eltávolíttatja a neki nem tetsző szoborzatokat. Többen is fölkerestek, persze idősek, nyugdíjasok, hogy egyebet ne mondjak, protestáljak, legalább Ságvári ügyében, de nem látom értelmét. Ez a kicsit izgága, minden visszaemlékező szerint igen tehetséges és bátor fiatalember, ha életben marad, nyilvánvalóan sztálinista vérbíró vagy főszerkesztő lett volna később, hiszen kommunista volt, és ma már csak súlyosbító tényezőként vétetik számba, hogy fegyveresen harcolt a fasizmus ellen, hogy a származás kapcsán fölmerülő problémákat most ne is említsük — épeszű ember nem számíthat arra, hogy az új kurzusban, amelynek hatása alól az ellenzéki főváros sem vonhatja ki magát, Ságvárinak szobra maradhatna egy eldugott budai presszó öreg fái alatt.

Kun Béláért pedig igazán nem fáj a szívem, őt soha nem szerettem, az alkotást pedig alighanem a modell személye iránti gyűlölet ihlette — a mester meg is érdemelne valami érdemkeresztet a mai kultuszkormányzattól.

A gellérthegyi szovjet harcost is levehetik felőlem — én anélkül és tudni és tudatni fogom, hogy fölmenőim egy része a modellnek köszönheti, hogy életben maradt. (A gyerekek miatt említem meg csupán, hogy ezen fölmenőim valamennyien magyarok voltak, akiket honfitársaiktól nagyszüleik vallási hovatartozása alapján különített el a magyar adminisztráció elpusztíttatás céljából.)

Én igazánból csak az Osztapenko eltávolítását tartom nemzetellenes tettnek.

Az Osztapenko ugyanis nem személy, hanem hely. Egy hely, amelyet egy szobor jelöl.

Maga a szobor ronda, a környék különösen az.

De hát e hely akkor is az Osztapenko. Ha tetszik, ha nem, ez az Osztapenko. Itt áll meg a 40-es, a 41-es, az 53-as, a 72-es, a 87-es, itt lehet letérni Budaörsre, itt lehet átszállni Érd, Törökbálint, Etyek, Biatorbágy felé. Itt van a közért, az újságos, a zöldséges, az Autóklub, a vasutasszálló, a FIAT-szervíz. Itt állnak meg az autóstoposok. Az Osztapenkónál.

Azon a helyen, amelyet másként jelölni magyar nyelven többé nem lehet.

Az ember az Osztapenkónál hagyja el a várost, és a városba ott érkezik bele. Az Osztapenkónál. És ez így lesz akkor is, amikor majd nem áll ott az a csúf szobor, akkor is azt mondják majd az apák a fiúknak, hogy „Ne aludj gyerek, már itt vagyunk az Osztapenkónál!”, és a Balaton felé araszoló férjek, amikor már senki sem emlékszik arra, hogy volt egyszer egy Vörös Hadsereg, akkor is így kiáltanak majd föl: „Hogy a ló lökje meg, tíz óra és még mindig csak az Osztapenkónál vagyunk!”, és ez így lesz, amíg csak Budapest lesz a világon, és lesz M7-es és M1-es és lesz Bécs és lesz Budaörs, ez a hely az Osztapenko lesz.

Mert nyelvében él a nemzet — legalább.