Bástya a parton

Nem állt mindig bástya itt.

Az Árpád-korban, amikor még a mai Margit hid budai hídfőjénél elterülő települést Felhévíznek, illetve Gézavásárának hívták, nem óvta erődítés, fal, miegymás a tájat.

Le is tarolta a tatár.

Ezért aztán aki megmaradt és aki itt maradt, tehát nem költözött fel a biztonságosabbnak vélt Várhegyre, az már fallal vette-vétette körül a Szentpéterfalu néven újjáépült városrészt. Ez a fal — amelynek kicsiny maradványa ma is látható a Széna téren — éppen itt, a Bem-szobornál ért le a Dunához.

A török alatt a hatalmas, félig a vízben álló Kakas-bástya védte a sokféle nép lakta, nyüzsgő, virágzó várost. De hát még a legerősebb bástya is leomlik egyszer — az 1686-os ostrom után csak füstölgő kövek maradtak itt.

Talán e köveket is fölhasználták az egyes részleteiben ma is meglevő különféle katonai, kincstári raktárak felépítéséhez.

A kincstári sütöde helyén aztán 1897-ben készült el a budai utászok laktanyája, a Radetzky. Hogy ez milyen volt kívülről, az látható a képen, belső leírással azonban nem tudok szolgálni — a családban nem volt utász.

Mikor annak jött el az ideje, ez a ház is gazdát cserélt, pár évig még laktanyaként szolgált, majd lecsupaszodott, kifehéredett, megcsillagosodott, de erőd maradt, erős bástya, az eszme hatalmas, fegyverrel óvott — itt székelt később a munkásőrség is —, bevehetetlennek hitt hivatala.

A ház előtt Pobedák, Volgák, majd sötétkék Ladák álltak.

A kapun a nép, de a párt egyszerű gyermeke sem tehette be lábát csak úgy, érdeklődni, téblábolni, nézgelődni — ide az jött, akit hívtak, pontosabban behívtak, még pontosabban behívattak.

A behívatottnak egy munkásőr elvette a személyi igazolványát, s beírta az adatokat a Könyvbe. Azután lehetett menni szobára. Mindegy volt, melyikbe: mindegyik szobában megmondták, hogy mit kell csinálni. Egyikben sem kérdeztek, nem kérdezték, mi a vélemény, óhaj, javaslat avagy a választóknak az általuk megválasztottakhoz szóló megfellebbezhetetlen utasítása — nem, ilyesmitől nem kellett tartani.

Egyik szoba olyan volt, mint a másik, és mint a többi hasonló rendeltetésű ház hasonló rendeltetésű szobája szerte az országban, szerte a térségben, szerte a föld egyhatodán: csehszlovák tapéta, világosbarna padlószőnyeg, háromszögletű zászlócskák, vitrinben serlegek, piros dobozocskák, kisasztalok, kancsó víz két pohárral, telefonok, a polcokon könyvek: „Összesek”, „Magas-Tátra”, „A fejlett szocializmus útján”.

És valamennyi szoba egyik fala beépítve plafonig szekrénnyel, és a szekrényben papírok: jelentések, beszámolók, tájékoztatók, mellékletek, tanulmányok, javaslatok, ajánlások, ütemtervek, programok, egyszóval: anyagok — sok száz és sok ezer példányban, gépelve, stencilezve, a vége felé már fénymásolva, a sok száz, sok ezer, sok tízezer ház sok száz, sok ezer, sok tízezer szobájának legalább egy plafonig érő szekrényében milliárdnyi, billiónyi papír és szó és betű, és ehhez milliónyi ember, asztal és írógép és javítópapír és üdülő és áram és portás és ipar és mezőgazdaság és papír és papír és újra csak papír, minden papíron ugyanaz: fejlődik, erősödik, növekedik, csak föl kell tárni, ki kell javítani, fokozni, erősíteni, és…

És tessék…

Zöld zászlót lobogtat a szél a bástya ormán.

Csillag levéve, parkolni is szabad, a kapu még ugyanaz, csúnya, hideg, nagy.

Belépek.

Munkásőr sehol, van fekete tábla hirdetésekkel, falon levert Petőfi utca-tábla Erdélyből.

Jobbra nincsen fegyverszoba.

Nyugodtan lehet menni föl.

Megyek az elsőre, keresem a sajtóosztályt. Falon szomszéd ország térképei, az egyes tájegységek nemzetiségi összetétele külön kis grafikonokkal jelölve.

Ajtó nyitva, benn titkárnő helyett húsz év körüli fiú ír, felnéz, köszönt. Mondom: ez és ez, szeretnék írni a házról, ehhez kicsit mászkálni, körülnézni.

— Ezt még befejezem és körbeviszlek — mosolyog rám, és ír tovább. Kézzel. Programot.

Úr jő, kérdi, mi van. Mondom. Persze, mondja, leül, spekulál, föláll.

— Ezt azért mégis csak meg kell kérdeznem a… — kimegy.

Körülnézek: puritán egyszerűség, pár plakát, asztal, szék, nincsen tévé, nincsen plecsni, nincsen serleg, nincsen szekrény, nincsen papír. Sehol nincsen egyetlen papír.

Úr jő, fejét vakarja, hölgy jő, kérdez, kimegy, még jönnek páran, kérdik újra és újra: melyik laptól, kicsoda, micsoda…

Mindenki nagyon kedves, és nem látom belülről a házat.

— Sorry — tárja szét kezét a fiú. Hátradől, kisimítja maga előtt az írást, gondosan helyezi az asztal jobb felső sarkára.

Elkészült az első papír.