Népszabadság, 1991. november 29.
BÄCHER IVÁN
Pesten Nagymamáék a Pozsonyi úton laktak Betlen Oszkárnénál, aki nem a politikus férje, viszont Boldizsár Iván anyja volt.
Erikának volt egy kis cselédszobája, amelynek a plafonig telirajzolta mind a négy falát, innen járt be a 16-os villamossal, amely a mai 2-esnek volt az őse, azzal a különbséggel, hogy ez rákanyarodott a Vámház körútra, és a Kálvin tértől a Baross utcán át egészen az Orczi térig járt, innen a Pozsonyi útról járt be a Veres Pálné Gimnáziumba, ahol elvégezte az utolsó két évet, de ahol az érettségit már csak a háború után tudta letenni.
A szigorú Baross utcai család — talán a „kislány” miatt is — némileg megenyhült ekkorra, Nagymamáék vasárnaponként átjártak a 16-ossal a szokásos ebédekre, dédmamaféle húslevesekre, paradicsomszószokra, süteményekre — a háború a légitámadásokat leszámítva igazánból csak akkor törte meg a Baross utcai szabólakás békéjét, amikor a front elérte már a 16-os végállomását.
Talán két héttel az ostrom előtt, egy ilyen húsleveses, cupákos, tormaszószos vasárnapi ebéd után váratlanul csöngettek.
Az asszonyok, lányok a konyhában szorgoskodtak éppen, Dédpapa benn aludt a szabóasztalon, Dédmama pedig a nagyfotelben ült és hagyta, hogy ahogy ő mondta — átszaladjon szemén az álom.
Lonci nyitott ajtót, és megilletődve sietett be apjához:
— Papa! A gróf úr!
Dédpapa lekászálódott a
szabóasztalról, megigazította bajuszát, fölvette a nyakkendőjét, megnézte magát egy pillantásra a hatalmas tükörben, és kisietett.
Röviden tárgyalt a gróffal, aztán bement a szobába, és fölkeltette Dédmamát.
— Mama! Egy bútort kell elhelyeznünk valahol!
— Milyen bútort?
Dédpapa felüvöltött:
— Bútort! Nem érdekes, milyen bútort!… A méltóságos úré! Keress neki helyet!
Dédmama gyorsan kiment az előszobába, ahol ott állt a gróf, mögötte két ember egy pokróccal letakart ládaszerűséggel. Dédmama üdvözölte a grófot, és gyorsan végigszaladt a lakáson. Kétségbeesve tért vissza.
— Nincsen hely…
— A konyhában az ablak előtt elfér talán — kotyogott közbe Lonci, aki Nagymamával együtt kijött közben az előszobába megnézni, mi újság.
A két ember bevitte a bútort a konyhába, a gróf is bement, és bemutatkozott Erikának, aki akkor épp tizennyolc éves volt, és épp mosogatott. Erika megtörölte a kezét, és keményen megszorította a gróf finom ujjait.
A gróf felélénkült, kérdezősködni kezdett, hová jár Erika iskolába, mik a tervei, s amikor megtudta, hogy Erika nemrégiben tért vissza Algírból, átváltotta franciára, franciául mondta el, hogy indul nyugatra, és néhány értékesebb bútort elhelyez az ismerősöknél és a személyzetnél, amíg nem változnak meg a viszonyok, s a végén a gróf tréfásan mondta, de közben komolyan nézett:
— Szívesen elvinném magammal.
Majd gyorsan és elegánsan elintézte Dédpapával a függő anyagi ügyeket, és búcsút vett mindenkitől. Dédpapával keményen kezet fogtak, Erika kezét szájához akarta emelni a gróf, de Erika ezt már akkor sem engedte, erősen leszorította karját, és megrázta a gróf ujjait, aztán a zokogó Dédmama lépett a grófhoz, meghajolt, és megcsókolta a gróf kezét, aztán Lonci lépett a grófhoz, meghajolt, és megcsókolta a gróf kezét, végül Nagymama lépett a grófhoz, meghajolt, és megcsókolta a gróf kezét.