Menza

Az aperitif — kisebb hökkenésemre — alkoholmentes volt, kifacsart grapefruit pár csepp meggylével színesítve. Irigykedve pislantgattam a szomszédos asztalokhoz, mögöttem Jehrez sherry, odébb Vilmos körte, a harmadik asztalnál almapálinka jégbarlangban csigázta fel szerencsésebb — rögtön tegyük hozzá: akkor szerencsésebbnek tűnő — evőtársaim étvágyát.

Ezután pár perc diskurzus következett, a séf ugyanis a kétórás étkezés alatt mindvégig mellettünk állt, egy-egy szemvillanással utasította a pincérfiúkat, és részt vett a társalgásban is, ám néha két lépéssel hátrább húzódott, ha úgy látta tapintatosabbnak.

Jött az első fogás, hideg pisztrángtekercs, három márványerezetű kis karika, mellette félgömb aszpikkupolában lóhere alakú sárgarépácskák és olívabogyók fölváltva, s az egész mellé kapros majonézmártás, mindehhez hófehér kendőbe bugyolált, kézzel jobb oldalról közelítve öreghegyi chardonnay-t mellékeltek, volt szóda is Christinen névre hallgató, apró, süveg alakú, kékcimkés üvegcsében, de ezt a bort nem kellett fröccsnek inni, mikor kihörpöltem elegánsan, azonnal jöttek jobbról, borotváltan, hófehér kendősen, és töltöttek újra, közben csevegtünk, de ez egy másik történet, itt most jött a fácán erőleves, kétfülű, hófehér csészében apró, fácán melléből készült szív alakú galuskával, a leves olyan átlátszó volt, hogyha ötven méter mély lett volna a csésze, akkor is leláttam volna a fenekére, az ízéről pedig úgy gondolom, hogy legalább három egész jószágot főzhettek bele a két decibe.

Közben pislogattam a szomszédokhoz is, itt galambot ettek fátyolban, ott csirágfejeket honleány módra, amott a nyílt színen lángolt a fonott szarvasbélszín mikebudai tájjellegű hozzávalókkal, de nem volt sok időm bámészkodni, egyrészt mert valóban lekötött a diskura, másrészt mert jött a harmadik fogás: a sonkás brokkoli csőben sütve, ez úgy nézett ki, mint egy gusztusos virágcsokor, amelynek a markolatját sajtos, sonkás bevonat képezte, párhuzamosan odébb kocsonyás vaddisznónyelv, andalúz spárga és tárkonyos, kukoricás nyúlragu fogyott.

A harmadik fogást újabb diskurzussal szigeteltük le, majd jött a főétel: két karika, kb. háromcenti vastag szarvasvesepecsenye párolt fügével, szőlővel, körtével, mandarinnal, zölddióval, gesztenyés burgonyakrokettel és barnamártással, mellettem egyébként kasztíliai vadnyúlra és provance-i békacombra esett pillantásom, de erre már nemigen ügyeltem, ugyanis jobbról, borotváltan és fehér kendősen olyan fölséges szekszárdi bikavérrel környékeztek meg, hogy úgy éreztem kortyolgatás közben, mintha valami fanyar bevonat képződne bensőmben, csúszott is erre a vaníliás öntettel körített túróparfé, amely aligha maradt el a szomszédos rántott fagylalttól mandulás-kalácsos narancskehelytől.

Nem tudom, emlitettem-e már: szakácsversenyre hívtak meg kedves vendéglátóim egy iskolába.

Egészen jóllaktam, ahhoz képest, hogy menza volt.