Népszabadság, 1991. november 14.
BÄCHER IVÁN
— Jó napot kívánok! Kovács Lajos vagyok, 1945-ben beléptem a pártba, de 56-ban nem léptem vissza, élelmet, vizet vittem a felkelőknek, Béla nagybátyám elhagyta az országot, apám, sajnos, mindvégig benn maradt, de ő 1986-ban elhalálozott, anyámat mélyen katolikus szellemben nevelték, első férje izraelita vallású volt, ő 1944-ben elesett Auschwitzban, nagyobbik fiam agit-propos volt a gimnáziumban, de vasárnaponként mentünk a templomba, lányom tizenhét éves korában a baptistákhoz került, negyedik fia a Teleki cserkészcsapatban őrsvezető.
— Jó napot! Apám végigharcolta a keleti frontot, aztán — mi tagadás — az utolsó pillanatban itt Budán — átállt az oroszokhoz, de világéletében utálta őket, viszont ezt a trafikot akkor kapta, csak egy lába volt szegénynek, anyám származására nézve barcasági csángó, 1918-ban menekült át a családja, bátyám kerületi pártbizottságon dolgozott a hatvanas években, de gyermekei, Fidesz-alapító tagok, régebbi munkahelyemen együtt fröccsöztem párszor egy háromperhármassal, de őt még a tavasszal följelentettem. Mi tetszik?
— Egy doboz Sopianaet kérek.
— Tessék… Kilencvenhét…
— Kösz…
— Viszlát!
— Viszlát!