Az Á

Itt mindig volt valami. A XVIII. században például takaros majorság, birkákkal, marhákkal, negyed tábla rozzsal.

Száz évre rá már Mikszáth Kálmán volt itt. Akkor még Reviczky névre hallgatott a tér, és az író házában székelt a Banovszki, amely a Krisztus Király kápolna helyéről költözött ide.

Katolikus vidék volt ez, a közeli múzeum körül karéjban lakó Károlyiak, Festeticsek, Esterházyak nem szívesen alkalmaztak más felekezetű szolgálónépet.

A Banovszkiban volt a pesti katolikus tótság központja, itt csendültek föl vasárnaponként, a Tótegylet ülései után a szlovák himnusz kedves melódiái.

Aztán lett itt — Mikszáth házából — Sophianum, vagyis katolikus leánygimnázium, majd az orosz nyelv terjesztésére hivatott Lenin Intézet, végül 1950-től Piarista Gimnázium.

Itt mindig volt valami.

Itt volt a Bakony, patinás, lerobbant bolt, a szemközti stomatológia meggyötört kuncsaftjainak, Belső-Józsefváros jobb karban levő nyugdíjasainak, és hébe-hóba pártot alapító sziporkázó ifjú sörisszáknak jobb híján kedves törzshelye.

Mire a fiúcskák bekerültek a parlamentbe, a Bakony is bezárt, jött néhány bölcsész, kidobta a székeket, megszüntette a konyhát, megszaggatta a falon a tapétát és megnyitotta az Á-t.

A pesti éjszaka vándorainak kitüntetett célpontja onnan nyerte nevét, hogy egyik tulajdonosa olvasta egyszer a Micimackót és tetszett neki.

Ide azért jön az ember — mert hátha lesz valami.

Csak ezért érkezik éjfél után, csak azért perkálja le a joviális karatés markába a mind nagyobb összeget (közbevetőleg: a sportos ifjaknak köszönhetően ez az egyetlen cég széles e Józsefvárosban, amely nem fizeti a „védelmi pénzt” a maffiának — be is akarja a hivatal záratni…), csak ezért indul meg befelé az ember — a sivár előtér félhomályában, az újonnan épített galéria alatt a feketében szomorkodó művészettörténész lányok, enyhén liberális narkósok, halvány-rózsaszin-szavú esztéták, mindenütt ott levő mozitörténészek, méla melegek, örököreg titánok, vándorfilozófusok, polgármesterek, köztársasági elnökök, és a mozgalomból frissen leigazolt ifjú belügyérek tömkelegében — hátha van valami.

Aztán az ember beáll a sorba, ha törzsvendég, akkor a sorba nem állók sorába, ha még törzsvendégebb, akkor benyomul a pult mögé, és ott vár. Hogy hátha lesz valami.

Közben nézegetheti a többi várótársat.

Itt mindenki érdekes, mert itt mindenki más. Hasonlít is a másikra nagyon.

Itt a másság a természetes, a másság a megszokott, a másság az elfogadott. Ám itt még a másság sem kötelező.

Ha netán a pultnál nem történne semmi, akkor a vendég, átlépdelve a lépcsőn heverve várakozókon, fölkapaszkodhat a galériára, és ott föntről nézhet lefelé, hogy mi van.

Aztán a galériából le lehet menni a pincébe, ott van Laci, a csapos, aki nem lóg ki diplomás kollégáinak sorából, ugyanis évtizedeken át a legendás Bajtárs — a mai Rézkakas — helyén levő utolsó igazi belvárosi kocsma pincére volt, és ez bízvást tekinthető felsőfokú végzettségnek ebben a szakmában.

Aztán följön az ember, kimegy a térre, hátha kinn van valami, aztán megy megint be a pulthoz, fel a tetőre, le a mélybe, békésen, bambán, boldogan.

Mert egyszer biztosan lesz valami.