Stílus

Van agy kedves újságíró barátom, úgy hívják, Bujani Benő. Bujjbe — mert a kollégák csak így ismerik — nagy darab, kedves, bohém alak, ha az ember, mondjuk, megbeszél vele fél egyre egy találkozást valahol, akkor ő biztosan másnap kettőre ér, és nem is oda, és még ő lesz vérig sértve. Bujjbe csak az ügetőre tud kiérni pontosan, ingét-gatyáját kinn hagyja a Kerepesi úton, ami nem is lenne nagy veszteség — ha nem képletesen lenne így —, ugyanis többnyire rongyokban jár, amikor kéthavonta egyszer rászánja magát és kimossa egyetlen kordbársony nadrágját, akkor egy napig nem megy ki az utcára, mert nincsen váltás fölvennivalója, egyszer meg strandpapucsban ment el a Parlamentbe tudósítani, mert a Rudasban ellopták a cipőjét, igaz, hogy erre a papucsra rémesen büszke volt, más vendégnek a pesti fürdőkben már nem adnak papucsot, arról már fölösleges is szólnunk, hogy szenvedélyes kártyás a fiú, soha nincsen egy fillérje sem, és naponta összecsapnak a feje fölött a nők …

Ilyen ember ez a Bujani Benő, akit legpontosabban egy kedves kolléganője írt le ezekkel a szavakkal: Bujjbe éppen olyan, mintha egy újfundlandit kereszteztek volna egy mákos buktával …

Benő — a szalontüdőn kívül — csak egy dolgot vesz komolyan az életben: az újságcsinálást.

Messze városban hírhedt bohémtanyaként szolgáló lakásának van egy szobája, amelybe senki sem teheti be a lábát. Ebben a szobában semmi más nincsen, csak egy íróasztal, egy írógép, néhány apró magnó, sok papír és a mennyezetig érő polcokon, katonás rendben sorakozó, megszámlálhatatlan dosszié, mappa és doboz, mindegyiken gépelve azonosító szám és a fölírás: „Albánia, AIDS, Anyagmozgatás, Anyaság” stb. Benő mindent megőrzött, amit begyűjtött és mindent begyűjtött, amit meglátott. Külföldi útjain rettegtek a kollégák vele egy taxiba ülni, mert ha szemébe ötlött az elegáns nyugatnémet városka utcáján egy szemetesláda, amelyből színes újságlapok villantak elő, ő azonnal megállította a kocsit, és boldogan guberálta elő a cikkeket, híreket, információkat amelyeket aztán otthon vagy a szerkesztőségi szobában gondosan fölragasztott A/4-es lapokra és besorolt a megfelelő dossziéba, dobozba.

Benő mindent megőrzött, az első, tizenöt éves korában elkészített önképzőköri dolgozattól a tegnap megjelent reklámszövegig.

A hajdan patinás hetilap szerkesztőségében, amelyben Benő majd’ egy évtizeden át dolgozott, szintén csinos kis archívum állt össze. A koszos ruhák, üres üvegek, egy gumimatrac, egy fél frizsider, két pár síbakancs és mintegy kétszáz — valami sajtófogadás alkalmával begyűjtött — rózsaszín úszósapka mellett szobájának egyik falát gondosan bepolcoztatta, és beteges precizitással ott sorakoztak a megszámozott, megcímkézett dossziék és dobozok.

Ha néha betévedtem a szobába, mindig megcsodáltam ennek a rendetlen, slampos, félkész embernek a csodálatos rendjét, alaposságát és teljességét.

Ha pedig megkérdeztem tőle, hogy ki és mikor tartotta meg válóperét kétezer méter magasságban egy sárkányrepülő fedélzetén — ő csak hátranyúlt, kihúzta a „Házasság—válás” föliratú dossziét, és már adta is az anyagot …

Aztán egy szép napon lapunk kormányhoz közelálló lett, és mivel ez a kormány speciel távol áll tőlem, én odébbszegődtem.

Bujani Benő maradt.

Egy ideig.

Mert néhány héttel ezelőtt megunta ezt a közeliséget, és mi tagadás, többet is ígértek másutt, úgyhogy bement a főnökhöz és bejelentette távozási szándékát.

A főnök azt mondta: Jó.

Másnap tehát Bujjbe beült kocsijába a mosógép mellé — két éve vett ugyanis egy használt mosógépet, amelyet nagy nehezen betuszkolt a Polski első ülésének helyére, ám onnan többé nem tudja kivenni — és elhajtott a szerkesztőségbe, pontosabban a volt szerkesztőségébe, hogy elhozza onnan a majd’ tíz éven át gyűjtött, rendszerezett, dobozolt anyagait, vagyis a fél életét (no meg az üres üvegeket).

Belépett a kapun, amelyen majd’ tíz éven át mindennap belépett, fölbaktatott a lépcsőn, amelyen majd’ tíz éven át mindennap fölbaktatott és benyitott a szobába, amelybe majd’ tíz éven át mindennap benyitott.

A szoba üres volt.

Nem volt benne sem üveg, sem sapka, sem doboz, nem volt abban egy darabka papírfecni sem.

Benő még kérdezősködött egy keveset, de persze hiába — ebben a józsefvárosi kis utcában már korán reggel hatkor végigzörög a kuka.