Népszabadság, 1991. november 7.
BÄCHER IVÁN
Éjjel egykor riadóztatták a már napok óta harckészültségben idegeskedő, éjjel menetfelszerelésben háló, reggeltől napestig a teherautókra föl-lepakoló ezredünket. Mindenki bizonyosra vette, hogy az NDK-ba, esetleg Lvovba, de lehet, hogy Szibériába megyünk gyakorlatra. Szóbeszédből tudtuk, hogy szörnyen kemény lesz, ilyenkor mindig történnek balesetek, rohadt hideg január volt, idegesek voltunk, féltünk, már hülyéskedni is alig volt kedvünk, megszólalt a csengő, megragadtuk a lőszeresládákat, fegyverre kaptunk, rohantunk a telepre, fölmálháztunk a kocsikra, kapcsoltuk rá a „buktákat”, a sofőrök beindították a Csepeleket, ehhez egy elmés szerkezetet hívtak segítségül, ha jól emlékszem, tikalornak hívták, az volt a lényege, hogy szabályos tüzet kellett vele gyújtani a kocsi alatt. Aztán vissza az egész, föl a körletbe, szigorúan pizsamára vetkeztettek minket — ez gyanús volt! — és feküdtünk vissza az ágyba.
És akkor jött a káposzta.
Háton viselhető, dupla falú, zöld éthordóban érkezett, forrón, hajnali két óra körül. Roppant izgalom támadt a körletben. Még soha nem kaptunk éjszaka kosztot. Szakaszparancsnokunk, barátunk, Balog őrvezető — akkor még leendő pszichológus, később Baloggá képezte ki magát — kifejtette, hogy alighanem hetekig nem látunk majd meleg ételt, ma is fülembe cseng, amint harsány baritonja szárnyal az ágyak fölött: „Gyerünk, gyerünk zabálni, az a mienk, amit megeszünk! , és jött-ment a szobában, kezében literes befőttesüvegből ette a káposztát, és közben megcsúsztatta egy fél üveg Unicummal is, és újra és újra vett, és tömte magába, és megnyerő, nyílt képe csillogott a zsírtól, és teli szájjal magyarázta, hogy gyanúsan jó ez a káposzta, nagy baj lesz ebből, nem véletlenül kapunk ilyen jó káposztát, teli hússal tejföllel, kemény lesz, nagyon kemény …
Aztán lefeküdtünk, aztán negyedóra múlva újra megszólalt a csengő és mi újra öltöztünk, málháztunk, rohantunk. Balog gyorsan telirakta káposztával a csajkáját, és a befőttesüveget is, és még szólt a csengő, amikor ült az ágy szélén és az éthordóból tömte magába a zsíros, lassan kihűlő ételt, aztán még fönn a platón is evett, amikor kigördülünk a laktanya kapuján, és evett az országúton is, aztán kinn a mezőn, ahol megálltunk, és ahol leparancsoltak minket a méteres hóba, és fölállíttatták az aknavetőket, és aztán csak ücsörögtünk ott a mínusz húszfokos éjszakában, amikor szegény Balog összeesett … négyen-öten földobtuk a kocsira, leterítettük valami ponyvával és betoltuk az ülés alá, aztán csak kérleltük lentről, hogy hallgasson, legalább akkor hallgasson, amikor Gonda százados arra jár, de ő nem nagyon törődött semmivel, csak nyögött, böfögött, hadovált a ponyva alól a vásárhelyi éjszakába: „Jaj … jaj … lucskos … ö … dagadóból … zsíros … ö … friss … húsos … dagadóból … jaj … fölaprítani … bőőőő … vízben megfőzni … csombor, csombor … ö … ö … a gyomrom … só … megfőzni … káposztát bele … a kaprot … ö … ö … kaprot főzni … káposztát nagy darabőőőő … okra … megfő … ö … ö … bele … tejföl … sárgája … ö … jaj … ja … gyere gyorsan … ö … phö … phö … befagyott a pofám …
Megnéztük, és tényleg befagyott neki, mindkét szája szegletéből vastag jégcsík lógott alá, az egyiknek végén ott lengetett a metsző szél egy kis káposztaszálat …
Reggel egyébként visszamentünk a laktanyába, lefújták a riadót és alhattunk délutánig.