Új ellenség: a tanár

A magyar pedagógusok két nemzedék erkölcsi-szellemi tönkretételének végrehajtói voltak — hangzott el a magát kereszténynek deklaráló értelmiségi szövetség első országos kongresszusán, a művelődési miniszter jelenlétében.

Ha még tanár lennék, akkor most tombolnék, üvöltenék, végigtelefonálnám kollégáimat, demonstrációt szerveznék, és minden létező erőmmel védekezésre szólítanám föl a pedagógustársadalmat — miközben persze tanítanék, éppen úgy, mint addig.

De már nem vagyok tanár, írásból élek, kötelességem visszafogottnak lenni, higgadtan bólintani csak, hiszen várható volt ez, várható volt, hogy a pedagógusok is sorra kerülnek, persze ők sem azért, hogy jogi eszközökkel elítéltessenek, ilyesmire még Révai József sem nagyon vetemedett, lehetetlenség százezernyi pedagógust egyik napról a másikra leváltani, de azért az új kurzus szellemi-erkölcsi színvonalából természetesen fakad, hogy a következő időszakban az iskola is a politikai-hatalmi harcok terepe lesz, és lesznek kirúgások, elbocsátások, botrányok, leleplezések, múltban vájkálások, följelentgetések, ez ellen nincs mit tenni, ez így lesz, mert ez a kurzus ilyen.

De magamnak, pedagógus szüleimnek, barátaimnak, oktatóimnak és nevelőimnek egyetlenegy mondattal azért tartozom: az tény, hogy ennek az országnak a történetében ez volt az első rendszerváltás, amely — bosszúért lihegő pártvezérek uszításai dacára — nemhogy vér, de egyetlen pofon nélkül ment végbe; az a tény, hogy az ország lakossága lényegesen kulturáltabb, polgáriasodottabb, higgadtabb, türelmesebb, magyarabb és európaibb, mint az általa hatalomra juttatott kormányzat, az a tény, hogy szélsőséges, soviniszta, irredenta, antiszemita megnyilvánulások eddig többnyire politikusok és nem az úgynevezett egyszerű emberek szájából böffentek elő, az a tény, hogy ez az ország működik, hogy ez a nép dolgozik, hogy ez a nemzet él, sőt az a tény is, hogy újsütetű senkiháziak a hatalom sáncai mögül uszíthatnak most már a pedagógusok ellen is, mindez annak a tiz- és tízezernyi pedagógusnak köszönhető, aki az elmúlt negyven évben, miután betette maga mögött az osztályterem ajtaját, beírta a naplót, és odaállt a gyerekek elé, mindig és mindvégig európai színvonalon tanított, mindig és mindvégig emberségre, hazaszeretetre, és — még ateistaként is — az európai kereszténység értékeinek tiszteletére nevelt.

Egy valóban keresztény szellemiségű kormányzatnak hálát kellene rebegnie a magyar pedagógusoknak.