A tarjáni fiú

Délre értem Tarjánba.

Mint mindenki, én is jártam itt osztálykirándulni, bányamúzeumozni, üvegfújókat nézgelődni, építész anyám is többször elhozott ide annak idején, valamiféle reményt, ígéretet, igazolásfélét látott ebben a városközpontban, aztán a salgóhegyi turistaházban kétszer-háromszor KlSZ-táboroztam is — szeretem ezt a várost.

Ezen az esős szombaton furcsa volt, néptelen, kísérteties. Nem játszott terein egyetlen gyerek sem, nem igyekeztek kiöltözött családok a nagyszülőkhöz ebédre, nem ácsorogtak unatkozó fiatalok az utcasarkokon. Autó is alig járt az utcán, csak néha húzott el egy-egy fellobogózott pofoszos Trabant Terenye felé.

A Dréher sörözőben azért voltak egypáran. És ott ült a pultnál a tarjáni fiú. Fülelt egy keveset, aztán megszólalt:

— Pestről jöttetek?

Még kérdezett párat, aztán csak beszélt és beszélt.

— Nem jó város ez… Nem szeretem. Nincsen benne semmi… Nincsen benne semmi régi, szeretem a régi dolgokat … Van otthon, anyáméknál a pincében vagy harminc rádióm … Negyven- meg ötvenévesek. A legtöbb működik, megcsináltam … Van néhány nagy, szép, van Néprádióm is, és van egy Philips a húszas évekből, van egy ekkora, mint ez az asztal, benne lemezjátszó, rádió, magnetofon, vannak hozzá régi lemezeim, nagyon szép darab, és tudnék még többet is gyűjteni, de nincs hová tennem, apám már úgyis eltüzelte az ő rádióit, mert ő is gyűjtötte a rádiókat, de hát nincsen hely, én már nem ott lakom, hanem az anyósomnál, ott visszafelé, ahonnan jöttetek, jó helyen van fönn a dombon, csak az a baj, hogy alatta volt a bánya, megcsúszott a föld, és végigrepedt a fal, centis rés van a szobában, kilátni a kertbe, lehet, hogy ránk dől majd a ház… A biztosító nem fizet, mert a bányavállalatnak kell fizetni, a bányavállalat viszont nincsen, megszűnt … Meg kéne támasztani a tetőt, hogy ne nyomja a falakat, aztán nyolcvan centiméterenként jó fél méterrel az alap alá ásni, oda betont tölteni, aztán újabb nyolcvan centit, és így tovább, a ház körül, aztán fönt is összepántolni, több százezer forint… Én most az Öblösüveggyárban dolgozom, havi tizenegyezret kapok, a feleségem háromezret kap, ami nem szabályos, de ha egyet szól, azonnal kirúgják, egyébként is jövőre biztosan megszűnik ez a ktsz, ahol a feleségem dolgozik … Nem tudom, mi lesz…

Kilépünk a sörözőből, lassan sétálunk a Sportcsarnok felé. A sarkon nem működnek a lámpák, rendőrök irányítják a gyér forgalmat, rendőrök állnak az utcasarkokon, a kapualjakban, a járdán, az úttesten, mindenütt.

— Tulajdonképpen most is a pénz miatt vagyok itt, összezördültünk a feleségemmel, mondtam, nekem is, neki is jobb, ha benézek egy sörre, nagyon jól kijövünk, de most összekaptunk, mert akarnék venni egy harmincéves Wartburgot, tudod, ilyen gömbölyűt, teljesen jó állapotban van, feleségem azt gondolja, hogy ez valami hobbi, pedig neki gondolom, hetente kell járnunk az orvoshoz, decemberben jön a baba, és veszélyeztetett terhes, és különben is, mifelénk gyakran megverik az embert, engem már háromszor vertek meg az idén …

— Miért?

— Nem tudom … Azt nem tudja senki… Jönnek és megverik az embert … Bárkit, bánmiért, nem tudni miért… Volt egy munkatársam, annál volt rugós kés, amikor rámentek, előkapta, azok is, de ő gyorsabb volt, az egyiket tüdőn szúrta, a másiknak a gyomrát találta meg, a harmadik a hátába kapott… őt meg lecsukták két évre… Nem lehet mit csinálni… Itt megverik az embert … A feleségemet úgy megverték tavaly a buszmegállóban, hogy majdnem megvakult… Negyven ember nézte végig, amikor megrugdosták … Bevérzett a szeme, azt mondták az SZTK-ban, ha öt perccel később megyünk, akkor már nem tehet megmenteni a szemét… Szerencse, hogy még nem volt meg a gyerek…

Zuhog az eső. A rendőrségnél fordulunk jobbra. Legalább száz rendőrautó áll az utcán, a környéken. Benn az udvaron három rendőrségi busz, bennük szinte színültig pajzsok, rácsok, nem tudom micsodák. Odébb megpillantjuk a korszerű vízágyút is. Minden sarkon nyolc-tíz rendőr és komondoros unatkozik, a mellékutcák masszív, talpas rácsokkal lezárva.

Odaérünk a Sportcsarnokhoz. Nem lehet bemenni, a kerítésen belül, az udvaron nyakkendős tömeg, szünetel a kongresszus. A kerítésen kívül két tévéstáb téblából csupán. Mindenfelé ronggyá ázott transzparensek hevernek: „Gyilkosok, fasiszták …”

— Nem szeretem a nácikat — mondja a fiú. — Régebben én voltam ilyen punk, tudod, de csak a zene miatt, volt egy együttesünk, én írtam a szövegeket, akkor föl volt nyírva a hajam, bakancsban jártam, meg akkoriban csavarlazítóztunk is erősen … Belefújtuk a csavarlazítót egy nejlonzacskóba, és szájon, orron kellett szívni… Nagyon furcsa érzés … Ilyenkor aztán keményebb szövegek mentek, de a náci zászlót csak heccből tettük ki, polgárpukkasztásból, mert nem szeretem a szkinihedeket, háromszor léptünk fel, utána odajöttek, hogy itt többet nem léphetünk fel… más hely pedig itt nincsen, úgyhogy megszűnt az együttes.

Állunk a kerítés mellett és nézünk. A riporter a kerítésen kívül, apró mikrofonnal a kezében, a küldöttek a kerítésen belül magabiztosan, dühösen, elkeseredetten, harcosan és szomorúan.

— Miért kérjek bocsánatot? — kiabál az asszony, szinte sírva. — Négyéves voltam akkor! Nem is volt soha a kezemben puska. Miért kérjek bocsánatot?

— Most nem lehet bejönni! — kiált ki egy haragos, bányászegyenruhás öreg. — Jöttetek volna múlt héten. Amikor a nagygyűlésünk volt! Akkor egy se dugta ide a pofáját!

A tarjáni fiú figyel.

— Apám barátját is meglőtték. Combtövön. Mégse ment ki a tüntetésre. Nem tudom, mi volt. Tudom, hogy volt, de azt pontosan nem tudja itt senki, hogy volt… Nem szeretem ezt… Nem szeretem a politikát … Mindig csak beszélnek, de nem csinálnak semmit…

Egy úr érkezik, alig áll a lábán, tolja el a talpas kerítést, menne befelé. Vállas rendező állja útját.

— Belépő?

— Otthon maradt.

— Akkor tessék kint maradni.

— De én megyek be, mert itt van a nincs itt…

— Mennyit ittál?

— Négy felest.

— Akkor menj haza, és igyál meg egy ötödiket, meg egy korsó sört!

— És akkor bemehetek?

— Ha vissza tudsz jönni, akkor bemehetsz.

A tántorgó úr elkacsáziik.

— Valamikor én is sokat ittam — mondja a fiú. — Szerencsére a feleségem leszoktatott… Ma már nem is innék annyit… Nem is kívánom … Csak sört… Rövidet egyáltalán nem iszom már …

Három pofoszos érkezik. Egy darabig gúnyos mosollyal figyelik a riporterrel vitázó küldötteket, aztán egyikük csak odamordul:

— Ott a helyetek! A rács mögött! Mint az állatkertben!

Megyünk visszafelé a Rákóczi utcára. A fiú beszél.

— Kár, hogy nem hoztam fényképezőgépet. Szeretek fotózni… Főleg ilyenkor, ősszel az erdőt, de szoktam benn a gyárban is… Az üvegfújókat, az arcokat, szeretek arcokat fotózni … Csak sokba kerül az is… Régebben jártam a művházba fotószakkörre, de most már nem járok, három műszakban dolgozom, nagyon fáradt vagyok, nehéz ott a gép mellett, tudod, ilyen hamutartókat készít, persze nem lehet eladni, azt hiszem, ez a gyár is tönkremegy tavaszra, és akkor nem tudom, mi lesz… Egyedül apámnak van, úgy-ahogy biztos munkahelye, ő a Síküveggyárban villanyszerelő, de lehet, hogy jövő ilyenkorra anyám is, feleségem is, én is munka nélkül leszünk…

Megérkezünk a párthelyiségihez. Az előtérben elkérik az igazolványomat. Kérdik, a fiú kicsoda. Mondom, hogy velem van, tarjáni fiú, nyugodtan beengedhetik a sajtótájékoztatóra.

— Én meg a pápa megbízottja vagyok — nevet rám a munkáspárti úr.

Kezdenék mondani valamit, de a fiú megfogja a karomat:

— Hagyd, megvárlak itt…

Bemegyek a terembe, kicsit téblábolok. A titkár ezt mondja éppen:

— Vannak bizonyos alapértékek… Ilyen alapérték például az ember…

Kimegyek, a fiú benn áll a másik szobában, a Lenin-kép alatt ücsörgő, heverő, hangos, magabiztos újságírók között. Egy hölgytől kapott kávét, szendvicset nem kér, viszek neki, megeszi.

— Még soha nem jártam ilyen helyen… Egyébként régebben én is írogattam, amikor kimaradtam a szakmunkásképzőből, mert eredetileg lakatosnak tanultam, csak kimaradtam a barátnőm miatt, nem emiatt, hanem még az előző miatt, nem jártam a suliba, aztán írogattam, de mostanában már kevés időm van… Nagyon sokat kell melózni…

— Hazaviszünk…

— Csak egy darabig tudtok vinni — mondja, miközben beszállunk a kocsiba — ilyen esőben nem lelhet autóval fölmenni hozzánk… Nincsen aszfalt… Nincsen semmi… Nem tudom, mi lesz… Csak a babakocsi tizenkétezer… Azt megveszik az apámék, de többet nem tudnak segíteni, nekik is nagyon nehezen megy… Nem tudom, mi lesz… szeretnék még fotózni, írni, járok be a városba most egy szakkörre, ahol lehet rajzolni is, nagyon rendes ember tartja, ő szokott segíteni… de más nincsen… Nem tudom, mi lesz… Itt álljatok meg, innen már megyek gyalog…

Kiszállunk, bemutatkozunk egymásnak, és elbúcsúzunk. De még eszembe jut valami:

— Hány éves vagy?

— Tizennyolc.

Beszállunk a kocsiba. Ő indul föl a hegyre.