Vörösboros Bereczki

Volt egy kedves barátom, úgy hívták, hogy Bereczki. Ez a Bereczki, szegény, arról volt nevezetes, hogy isteni vörösboros marhapörkölteket tudott csinálni. És általában: bármiből is készítette el Bereczki, szegény, a vörösboros pörköltet, nyúlból, őzből, vaddisznóból, az mindig elsőrangúra sikeredett, annak mindig sűrű, mélyvörös, kissé pikáns volt a zaftja, abban mindig omlós volt a hús, az mindig csak éppen annyira volt csípős, amennyire kell.

Nem is lett volna ez baj. A baj abból fakadt, hogy ez a Bereczki, szegény, minden héten megpróbálkozott valami mással is.

Csinált például húsból levest, jól bezöldségelte, ízesítette, és amikor már majdnem elkészült, nyakon öntötte két deci vörösborral. Mondogatták is aztán a vacsoránál, hogy isteni ez a leves Bereczki, pont olyan íze van, mint a vörösboros marhapörköltnek.

Bereczki, szegény, csak hallgatott ilyenkor, és titkon elhatározta, hogy legközelebb kelkáposzta-főzeléket csinál fasírozottal és így is tett, és maga sem tudja, hogyan történt, de valahogyan a főzelékbe is, és a fasírthúsba is belekeveredett egy kis vörösbor, és bizony a következő héten is az ő vörösboros marhapörköltjének eltéveszthetetlen ízét dicsérte a család, később próbálkozott galuskával, de akárhogyan igyekezett, soha nem bírta megállni, hogy bele ne löttyintsen egy kevéske kadarkát avagy bikavért, és így Bereczkinek, szegénynek, még a somlóija is vörösboros marhapörkölt ízű lett, jó lett, de vörösboros marhapörkölt ízű.

Bereczki, szegény, már túl volt a harmincon, amikor megpróbált kitörni, és elhatározta, hogy ezentúl csak a borozóban issza meg a napi betevőt. Otthon nem tart majd, legföljebb csak fehéret, persze aztán lenn a borozóban jól bepityókázott, elfelejtette a fogadalmat, és egy félliteres citromleves műanyag palackban csak fölvitt pár deci vöröset is, és kész volt a baj.

Negyven fölött Bereczki átszokott a sörre. Ekkor azonban a sörösüveg billent meg kezében a lábas fölött minduntalan, és hiába volt a sör sör, az étellel összefőve-érve éppen olyan kesernyés, fanyar íze lett, mint a vörösbornak.

Ötvenöt éves korában Bereczki, szegény, leszokott a szeszről. Nem ivott mást csak tejet, reggel fél litert, hozzányammogott egy maréknyi élesztőt is, ha már egyszer egészségesnek kellett lennie, aztán a nap hátralévő részében már csak paradicsomlevet vett magához, sok szódabikarbónával, mert az ivólé rettenetesen marta a gyomrát Bereczkinek, szegénynek.

És persze újult reményekkel vágott a konyhai munkálatokba Bereczki, szegény, de keservesen csalódnia kellett: hiába nem tett bele bort. hiába nem tett bele sört, hiába nem tett bele szinte semmit, akármit is főzött már Bereczki, szegény, annak vörösboros marhapörkölt íze lett.

Mire nyugdíjba küldték, Bereczki, szegény már beletörődött ebbe, ritkán főzött, és akkor is csak pörköltféleséget, nem lelkesen, nem is nagy örömmel, csinálta, mert valamit kell csinálni, és néha megszólalt — mert igen szófukar, csöndes, szomorú ember lett a végére Bereczki, szegény — csak olyasmiket dünnyögött a vörösborpára belengte lakásban, hogy ez van, meg hogy ez is valami, meg hogy ez legalább jó volt. Legalább ez az egy azért jó volt.