„A legpocsékabb nemzet”

„Tudni is kell jól szeretni, / Tudni bölcsen, a hazát.” (Arany János)

Kétségtelen: igazságos és örömteli lenne, ha egyszer a többségében még magyarok lakta határon túli területek visszatérhetnének. Ameddig Magyarország és a szomszédjai nemzetállamok, ennek értelme is volna. Megszűnnék a nem magyar nemzetállamok, vele a határon túli nem magyar államalkotó nemzetek ma egyre rejtettebb, alamuszi eszközökkel fenntartott kényszerasszimiláltató nyomása. Ennek következtében belátható időn belül lényegében megszűnik a magyarság a szomszéd államokban. Ha megnézzük a népszámlálások adatait, a fogyás a jövőbe vetíthető.

Egy, a mai nemzeti viszonyoknak megfelelőbb, igazságosabb határ kialakítása egyetlen tisztességes módon lehetséges: minden érintett állam, vele egész Európa politikai egyetértésével. Márpedig erről álmodozni sincsen értelme. Az államok területi integritása érinthetetlen. Azért kell fenntartani, mert egyetlen államalkotó nemzet se képes lemondani nemzetállami politikai uralmáról, az államában kényszerűen élő más nemzetrészek javára a területéről. És ha erőszak, önkény következtében ennek a veszélye a láthatáron megjelenik, az államalkotó nemzetekben tömegek képesek a legállatiasabb kegyetlenségekre is.

Ezért és nem másért kell kényszerűen fenntartani az állami határok sérthetetlenségét. Az embert kell megvédeni önmagától. Minden más – például a gazdasági – állami önvédelem másodrangú, és az euroatlanti kultúra egységesülésével értelmét veszti.

Ma semmiféle határmódosításra közös megegyezéssel esély sincsen. A Kárpát-medencében a legkevésbé. Egyetlen négyzetméterről való lemondás rettenetes félelmeket keltene, mert akarva-akaratlanul jogalapot ad hasonló esetekre. És amitől – megint egyszer – elszabadul a pokol. Még Koszovó esetében sem merülhet föl (egyelőre), hogy Albániával egyesüljön. Pedig ez teljesen logikus lenne. Azért, mert akkor egyértelműen megvalósulna, hogy fegyveres eszközökkel az egyik állam a másik kárára területet gyarapíthatott – Európán belül.

Nincs az a Magyarországgal szomszédos állam, amely akár az árnyékát is eltűrné annak, hogy a magyar állam az ő államából akár egy négyzetmétert is visszacsatoljon az ő hozzájárulásával. Még abba se egyeznének bele önként, hogy a magyar állam – lesipuskásként – egy másik, esetleg felbomló, összeomló, más nagyhatalom által szétvert szomszédos állam területéből részesedjék etnikai alapon. És ha ez netán, valami rettenetes végzet következtében mégis bekövetkeznék, az maga volna – megint – a hullarablás. Annak minden következményével együtt.

Ezért aztán minden olyan magyar állami politika, mely ilyen lehetőséggel határon túli, még magyarok lakta területek visszacsatolására számít, nemcsak politikailag lehetetlen, nemcsak teljesen ostoba, hanem – a fentiek fényében – velejéig erkölcstelen. Lehet vágyni valamivel jobbra, lehet akár ennek megfelelően nyugat-európai módon politizálni is, de csak a fentiek számbavételével.

A magyar fasisztoid rendszer nemzetvezetője sunyi politikájával éppen Kárpátalja vagy annak még magyarok által lakott részének visszacsatolására játszik. Arra számít, hogy az Orosz Birodalom előbb-utóbb megnyeri Ukrajnával szemben területrabló háborúját. Ezzel a háborúval a hitleri Harmadik Birodalom után elsőként megint hadat üzent az összes többi európai nemzetállamnak, mely nem az ő szövetségese. És adott esetben a szövetségesei sincsenek biztonságban tőle.

A különbség az, hogy a szövetségeseit csak saját hatalmuk fenntartása érdekli, akár orosz uralom alatt is, az összes többi európai állam viszont nemcsak saját állami létét félti, hanem azt az emberszabásúbb, élhetőbb világot is, melyet évszázadok alatt a kontinens nyugati felén és Amerikába sikerült úgy-ahogy megvalósítani.

A magyar Vezér az Orosz Birodalommal megállapodott, hogy az ukrán hadsereg néhány magyar nemzetiségű hadifoglyát Magyarországnak adja át. Tette ezt nyilvánvalóan ukránellenes módon. Mert az egyáltalán nem elítélendő, hogy ha teheti, a magyar állam segít a magyar nemzethez tartozókon, legyenek azok akár a szomszéd államok polgárai is. Az is helyes, hogy az ilyen hadifoglyokon kitüntetetten próbál segíteni. Az a szimptomatikus, ahogy ezt az orbáni állam teszi. Egyelőre nincs semmiféle hivatalos tájékoztatás (nyilván majd lesz, de miért nem azonnal?). Megakadályozzák, hogy az átadott foglyok kapcsolatba lépjenek a nyilvánossággal. És semmiféle olyan lépésről nem lehet tudni, hogy tájékoztatta-e erről az ukrán felet, vagy sem.

Mindez kimondatlanul azt jelenti, hogy egy jövőbeli orosz győzelemre számít, és oroszbarátságával ukrán koncra is igényt tart. Fel sem merül a Vezérben és a vele tömegesen egyetértőkben, hogy ez ugyanolyan mérgezett, végzetes ajándék lenne, mint voltak az egyébként tárgyilag teljesen igazságos bécsi döntések 1938-ban és 1940-ben, amikor a Felvidék déli része és Észak-Erdély visszakerült. A Vezér ugyanúgy egy méretes politikai gazembertől és dögszagú önkényuralmi rendszerétől remél támogatást, ahogy a magyar állam egykor Hitlertől. És megint belerántja a nemzetet a legnagyobb pocsékságba.