Hátország

A pápalátogatás idején sokat mozogtam a városban, ez különben is kedves szokásom, de az ilyen ünnepélyes összejöveteleket, vásárokat, miséket, május elsejéket különösen szeretem. Ilyenkor kíváncsian figyelgetem embertársaimat, ki jött, miért jött, honnan jött, nézegetem, ki mit csinál, mit eszik, mit iszik, mit vásárol, lesem, mi mennyibe kerül, ki veszi, hogy fogy, egyszóval figyelem, hogy mi újság.

Kis kószálás után komoly megfigyelésekre lehet szert tenni.

Például aki a múlt rendszerben is tapasztalatokat szerzett a rend egyenruhás és nem egyenruhás őreinek tömegrendezvényeken való ténykedéséről, az mostanság gyökeres változásokat tapasztalhat.

Élénken él emlékezetemben egy úgynevezett békenagygyűlés, amelyre még tanár karomban rendeltek ki a diákság megőrzésére, és ahol tíz-tizenöt civil ruhás, senkinek be nem mutatkozó tagbaszakadt alak elképesztő vehemenciával rohant le egy gimnazistát, aki társa nyakába ült, hogy jobban lássa Apró Antalt.

Azt kell mondanom, hogy ez már megszűnt, sőt például a pápavizit alkalmával tett sétáim alatt minden rendű és rangú rendfelügyeleti megbízott, akivel csak találkoztam, udvarias volt, jelvényes, számos, mosolygós, készséges.

Erősen kíváncsi voltam arra, miként sikerül érvényt szerezni a pápai útvonalra néző nyílászáró szerkezetek kötelező zárva tartására vonatkozó rendelkezésnek, annál is inkább, mivel az én szobám ablakai is érdekeltek voltak.

A magam részéről úgy oldottam meg a kérdést, hogy fölül, a nyáron mindig nyitva levő ablakok elé lehúztam a redőnyt, ujjaimmal kipróbáltam, hogy a redőny széthúzott résein kiférne-e egy puskacső, és lementem az utcára körülnézni.

Lenn már javában folyt az ablakcsukatás, ami udvarias fölkiabálás és fölintegetés formájában történt, és amiben a legmeglepőbb az volt, hogy aki nem csukta be az ablakát, annak az ablaka nyitva maradt.

A Fehér Házzal átellenben kisebb csoportosulásra figyeltem föl, mint kiderült, egy lakó uszodában volt délután, és megjőve, hatalmas, tarka frottírtörülközőjét az erkélykorlátról lógatta kifelé, mert úgy szárad jól. A sportos úr, aki lenn, a kapu előtt, mamuszban és klottgatyában várta a Szentatyát, a rimánkodó rendezőknek kifejtette, hogy őneki semmiféle rendszabályról vagy előírásról nincsen tudomása a törülközőkre vonatkozólag, különben is vegyék olybá, hogy nincsen otthon, és egyáltalán: nem is ő az. A törülköző kinnmaradt, de a pápa már nem látta, mert sötét volt, mikor erre hajtatott.

Hasonlóan kellemes tapasztalatokra tehettem szert a Hősök terén megtartott istentisztelet környékén kószálva. Jegy nélkül is igen közel kerülhettem a pápa úrhoz, barátságosan üdvözöltük is egymást, és amikor konstatáltam, hogy minden a legnagyobb rendben van, és itt már boldogulnak nélkülem is, úgy döntöttem, hogy megérdemlek egy pofa sört.

Békésen bandukoltam a szeretett ligetemben fölállított csinos bodegák között, és csodálkozva láttam, hogy a megszokott lógó kőperec és a vájdlingban áztatott Kőbányai helyett milyen gusztusosan adjusztált árut kínálnak mindenütt: jégbe hűtött dobozos üdítőt, csodaszép pizzát, gyönyörű szendvicset, és még a katonás sorba rendezett véres hurka ropogós, fekete bőre is másként csillogott, mint annak előtte…

Jó érzésem csak növekedett, amikor az egyik büfé hófehér pultja mögött egy hófehér ruhás úr hófehér sörcsapból öblös korsóba hófehér habú, aranyló nedűt kezdett el csapolni.

Mikor odaértem, már hátradöntött fejjel kortyolta a folyadékot. Megvártam, míg végez, és kértem én is egy korsót.

Sör nincs, mondta az úr, és letörölte bajszáról a habot.

Mivel azonnal nem jutottam szóhoz, elmagyarázta, hogy alkoholárusítási tilalom van érvényben délután két óráig.

Próbálkoztam néhány más büfénél — mindegyikben söröztek —, de hiába kértem, hiába mondtam, hogy nem látja meg senki, nem mondom meg senkinek, ráfizetek, és becsapom egy pillantás alatt, hiába — nem adtak.

Sajnos én magyar fajtám azon altípusához tartozom, aki ilyen esetben így szól magához: „Jólesne egy paradicsomlé is, két óra sincsen már messze, de pusztuljak el, ha én nem iszom most egy sört itten!”

Megújult reményekkel tértem be a Bajor Sörsátorba, mert már kintről láttam, hogy benn egy hosszú asztalnál vagy tíz vendég erősen sörözik.

Egy perc alatt kedvemet szegte viszont a mosolygós pincérnő közlése, miszerint ez csak az ünneplő személyzet, és alázatos kérésem is elutasíttatott, hogy vegyenek föl egy negyedórára.

Daccal mentem tovább, gondoltam, a Vidám Parkban csak nem érvényesül ez a drákói szigor.

A legnagyobb büfékomplexumhoz irányítottam lépteimet, ahol valamennyi alkalmazott teli söröskriglivel a kezében fogadta a vendégeket, és ahol remélni véltem, hogy a szemlátomást reggel óta ténykedő, rogyadozó, elbambult csapossal csak szót értek valahogy.

De nem.

Elképesztett a rendnek ez a hibátlansága. Kénytelenségből elég sokat tapasztalt ember vagyok, de azt álmomban sem hittem volna, hogy ilyen lehetséges. Hogy azt mondják, hogy nincsen sör, és tényleg nincsen.

Még megpróbálkoztam az étteremnél, mert az zárva volt, két másik büfésnél, de hiába, kiszáradt torokkal, kétségbeesetten, semmit sem értve kóvályogtam tovább az Elvarázsolt kastély tornyának tövében, és már a legkisebb reménnyel sem töltött el, mikor egy újabb egységnél söröző urakat pillantottam meg, hisz tudtam, hogy ez csak a személyzet lehet, és mielőtt a már félórája érlelt lépésre, hogy ugyanis kérek egy kólát, rászántam volna magam, már csak pusztán beidegződésből súgtam oda, hogy nem lehetne-e valahogy megoldani, valami módon, valami csalafintasággal egy kis hogyishívjákot, olyant, mint a sör, amikor a pult túloldalán álló úr rám mordult: Drehert, Koronát vagy Radebergert kérek …

Mondtam, hogy Drehert, és kérdeztem, hol ihatnám meg, mire meglepetést színlelve azt mondta, hogy ahol akarom, mire megkérdeztem, hogy nem lesz-e ebből baja neki, mire azt mondta, hogy miért lenne, és közben nézett rám furcsán, hát az alkoholtilalom miatt, mondtam, mire ő megvonta a vállát, és azt mondta, hogy őneki nem szólt senki, ő ilyen butaságról nem is hallott, és hetvenkét forint lesz.

Azzal a gondolattal töltöttem teli mindenki szeme láttára a poharat, hogy ugyan már becsúsztattuk lábfejünket Európa ajtóhasadékába, de azért, hál’ Istennek, ahogy őszentsége is mondta: „Él magyar, áll Buda még!”