A tanítványok

Szeptember ötödike volt, kedd délután.

Húgommal, Annával mentünk be este, ő volt már reggel, de bejött most is, kivételesen este is, tudtam, hogy azért, mert nem akar már egyedül hagyni vele. Feleségemet, Marit már két hete nem engedjük be hozzá.

Felmentünk a lépcsőn. A folyosót a lépcsőháztól elválasztó lengőajtóhoz érve azonnal szemünkbe ötlött a 7-es kórterem előtt a tepsi. Éppen vitték befele.

— Nna — mondta Anna, és szokott határozottsággal vonult tovább a 13-as szoba felé.

Bizonytalanabbul lépdeltem utána, igyekeztem elfordítani a fejem, de hiába, csak bevillant a kép, amint a madárkaszerű, tátott szájú, fekete kis testet éppen áthintapalintázzák az ágyról a tepsibe.

Próbáltam nem gondolni arra, hogy őt nehezebb lesz átlendíteni, ő nem fogyott le ennyire.

A kórteremben kevesen voltak, a szemközti ágyon, az agydaganatban egy hete meghalt asszony helyén új beteg feküdt, a két szomszédos ágy üres, Lili néninek már beállították a cukrát, s Mariska is hazament, miután leadott vagy harminc kilót, pénteken búcsúbulit rendezett, lecsót főzött a nővéreknél az egész szobának, pezsgő is volt. Akkor készítette a másik Erika, a jogtanácsosnő, aki csak visszajött vendégségbe a bulira, az utolsó fényképet, mosolygósat, szép színes virággal.

Négy nappal később már nem vág olyan kicsit hülyéskedő pofát — amelyen mégis átsugárzik valami furcsa szépség —, mint azon a fényképen, a színes virágok mellett. Nem vág már semmilyen pofát, nem vág többé semmilyen pofát.

Fekszik hanyatt, szeme lehunyva, szája kicsit tátva, és hörögve-zihálva szedi a levegőt.

Reggel vesztette el az eszméletét.

Anna ül mellette a szokott helyén, az ablak felőli oldalon. Én is leülök a másik oldalra. Nézzük, amint fekszik és zihál.

— Menj le! — szólal meg Anna. — Menj le. Nincsen értelme … Menj le, és igyál egy sört…

— És te?

— Én még … ülök.

Engedelmesen indulok kifelé.

A lengőajtónál találkozom össze a tanítványokkal.

Igazából nem ismerem őket, párszor voltak nálunk, a fiúnak hirtelen a neve sem jut eszembe.

— Ne menjetek be! Nem érdemes … Nincs eszméleténél … Én is kijöttem. Gyertek, inkább igyatok meg velem egy sört!

Maguk elé néznek, aztán egymásra, aztán rám.

— Hol?

— Itt lenn, a megállóban.

Megint összenéznek.

— Gyere hozzánk! Itt lakunk egy percre. Legalább megnézed a lakást.

Leballagunk, a főbejárat előtt beszállunk a kocsiba, megkerüljük a fél hegyet, úgy keveredünk át a Pasarétre.

A ház nagyon ismerős. A negyvenes évek legelején épülhetett. A kertben malterosláda, faanyag, tégla, sitt hever.

Felmegyünk a meszes lépcsőn a harmadikra. A lakást jól ismerem. Pendant-jában — ebből a háztípusból négy épült egy tömbben — laknak Erzsikéék. Igen, ez pontosan ugyanaz az alaprajz — volt.

Mert itt a tanítványok áttörték a két nagyszoba válaszfalát, illetve meghagytak belőle egy méteres darabot, ez választja el, pontosabban inkább köti össze a hatalmas helyiséget a benne kiépített konyhával.

A bejárat fölött, benn, már hiányzik a mennyezet.

— Tegnap kezdtem bontani a lépcső helyét — mutat föl a tanítvány.

Még körbe, a lépcsőházon át kell fölmennünk a tetőtérbe.

— Praktikus — mondom —, a gyerekeknek külön bejáratuk lesz.

Fönn már szinte minden készen van: három elégséges szoba, és egy fürdőszoba a három gyereknek.

Visszamegyünk, leülünk az étkezőasztalhoz a nagy helyiségben, amely egyszerre konyha, társalgó, vendégszoba, nappali, étkező, hall, tévészoba, és a nagy szárnyas ajtóval egybenyitva munkaszoba is, ahol két rajzasztal áll egymással szemben.

Itt a falon mindenütt tervek, rajzok, fényképek, családi dolgok függnek, a polcokon szakkönyvek, dossziék sorakoznak, a sarokban vonalzók lógnak — éppúgy, mint még otthon.

A bútorok vagy saját kezűleg készültek, vagy lomtalanításból származnak — jó környék ez.

A lakásban semmi sincsen még készen, semmi sincsen befejezve, semmi nem tökéletes, és érezni, hogy soha nem is lesz az, mégis minden praktikus, kényelmes, kezes, meleg és szép.

Ebben a lakásban nincsen egyetlenegy mütyür sem, amely ne az életet, a családot a munkát szolgálná.

És a konyha is benn van a szobában.

Nézem a tanítványokat.

— Jól van — bólintok magamban. — Jól van. Él.

Visszavisznek a kórházba.

Fölmegyek, megcsókolom ziháló arcát.

Lenn, a villamosmegállónál megkapom a sörömet. Ez jár nekem minden kórház után.