Szopornyica

Bezörgettem, jó erősen, de óvatosan, mert a kutya nagyon hamis, már vágódott is neki a vaskapunak, akár az ágyúgolyó, vicsorgott, hörgött, ugatni nem bírt, mert a vak harag, a tárgytalan, céltalan gyűlölet a torkára forrasztotta-fagyasztotta a hangot, csak ugrált, fejjel a vaskapunak, őrjöngve, hörögve, szinte némán.

A gazda az udvar végében bajmolódott a kecskékkel, amint meglátott, intett, hogy pillanat, a kezében lévő kétméteres, karvastagságú husánggal rendet vert a jószág között és kimért, magabiztos léptekkel jött elém.

— Tücsök! — mordult a veszett kutyára s az állat farkát hasa alá húzva, fülét tarkójára csapva rohant el az ólak mögé.

Kemény kézszorítással, barátságos mosollyal, pincehideg borral fogadott a gazda.

Az udvaron ültünk le a padra.

— Akkor? — kérdeztem. — Elvisz magával parkolni?

— Ja — mondta a gazda és izmos, egészséges félmeztelen teste csillogott az augusztusi nap fényében.

A „parkolásnak’’ már híre volt a környéken. A falu férfijai, pontos beosztás szerint — a párt szervezte az akciót — másfél hónapja jártak be a városba „parkolni”. Nem volt ott dolga senkinek, csak ez: a parkolás. Beállt az ember a parkolóba, fölváltotta társát és kész. De aki ebből a faluból jött parkolni az nem fizetett soha.

Ültünk a padon és hallgattunk.

Három korcs kutya kergett köröttünk; az egyik alázatosan nyalta-falta kezemet, a másik — a közben előmerészkedett Tücsök — úgy másfél méterrel állt tőlem, hideg szemével nézett és alig hallhatóan morgott. Ha közelebb lépett, a gazda épp csak megrezzentette a husángot, és a kutya rögtön visszahátrált, de ezt a másfél méteres távolságot mindvégig tartotta, ott állt, le nem vette rólam a szemét, fixírozott és morgott.

A harmadik, kicsiny, fehér kutya az udvar porában hevert és ütemesen rángatódzott. Néha megpróbált föltápászkodni, de egy-két lépés után eldőlt és csak feküdt tovább a porban és rángott, akár a gép.

— Szopornyica — mondta a gazda, és botjának végével a kis kutya alá nyúlt. Az állat vinnyogva röpült öt méterrel odébb.

— Szopornyica? — mondtam. — Azzal nincsen mit csinálni. Ki kell hívni az állatorvost, hogy oltsa be…

— Ja — mondta a gazda.

Némán ittunk, néztük a hatalmas kertet, a fóliát, a kétszintes házat.

— Mehetünk — szólalt meg a gazda — ötre vagyok beosztva.

Beszálltunk a Trabantba, a gazda a botot a hátsó ablakhoz dobta be, húsz perc múlva a városban voltunk. Az áruház melletti parkolóban kiszálltunk. A szomszéd Jóskát váltottuk. Nekitámaszkodtunk a kocsinak. Álltunk. Öreg, pápaszemes, kék köpenyes parkolóőr közeledett felénk. Tőlünk három méterre, amikor rossz szemével ráismert a gazdára, megtorpant, majd lassan sarkon fordult.

A gazda némán meredt a közeli templomtoronyra.

Még álltunk egy keveset, majd bementünk a központba, ittunk egy fröccsöt. Visszamentünk a parkolóba, és tovább támasztottuk a kocsit.

Hatkor egy piros Wartburg gördült be mellénk.

— Itt a váltás — mondtam.

— Ja — bólintott a gazda. Beszálltunk a Trabantba, és hazamentünk.

Egy hétre rá jártam újra arra, bezörgettem. Tücsök őrjöngve vágódott a vasnak, jött a gazda, kezében a bot, beengedett, leültetett, kínált borral.

— Na? — kérdeztem — Megyünk parkolni?

— Nem. Nem kell már. Ott esett össze a parkolóban. Keveset bírta. Csak két hónapig jártunk parkolni neki… Pedig milyen erős legény volt… ’60-ban amikor egy szál pisztollyal megcsinálta nekünk a téeszt…

Hallgattunk egy darabot.

— Hát a kiskutya? Kijött az orvos?

— Ja — mondta a gazda, és hatalmas markában kicsit meglengette a husángot.