Népszabadság, 1991. augusztus 15.
BÄCHER IVÁN
Van egy drága, érzékeny, anyai barátnőm, úgy hívják, hogy Olga. Tőle tanultam zacskós húst csinálni.
A zacskós húshoz mindenekelőtt életben kell maradni. Ez Olgának a következőképpen sikerült.
Nagypapája — Jeliszej talán —, aki Nyizsnyij Novgorodban volt derék, jómódú, vallásos és gazdag textilkereskedő, kereskedés közben elvetődött Morvaországba, ahol megpillantotta az egyik helyi kolléga lányát, bizonyos Blauaug Kornéliát.
Az ifjú, kicsiny, vékony, fekete, nagy barna szemű hölgy mélyen vallásos szefárd zsidó családban élt, a brünni otthonban spanyolul beszéltek, s csak a cseh vendégek kedvéért váltottak át németre.
Jeliszej és Kornélia egymásba szerettek, ám a lány családja csak abban az esetben adta áldását a frigyre, ha a férfi áttér a zsidó hitre. Ez a legnagyobb mértékben megtörtént, olyannyira, hogy mikor az ifjú pár leköltözött a Bácskába és ott alapított egy posztógyárat, mint a legbuzgóbb, legmélyebben vallásos zsidó Jeliszej lett a hitközség elnöke, a rasekol.
Az orosz egyébként nemcsak asszonya hitét, hanem annak nevét is átvette — az erős szociális érzékkel megvert, munkásainak fürdőt és iskolát építő Jeliszej 1910 körül Blauaug Lipót néven ment tönkre, ám akkor már oly nagy tiszteletnek örvendett a bácskai városban, hogy a Nemzeti Bank helyi fiókjának igazgatója lett.
1918-ban a Hild tervezte nagy, főtéri Blauaug-házba beállított hét derék orosz fehértiszt. Lipót bácsi, a hajdani Jeliszej befogadta atyafiait, szponzorálta őket némi pénzösszeggel is, ám a gárdisták a napi apanázzsal átmentek a szemközti Nemzeti Szállóba, ott berúgtak, amúgy oroszosan, s aztán hazafelé szisztematikusan betörték az útba eső zsidó boltosok kirakatjait és fejeit.
Pár nap elteltével hivatta őket a polgármester, és megkérdezte őket, hogy nem tartják-e úri emberhez méltatlan dolognak azt, hogy napi betevő pogromjaikat éppen a rasekol pénzén rendezik. Erre a tisztek megsértődtek, hazamentek, összeverték és kirabolták az egykori Jeliszejt, vonatra szálltak és beleindultak a XX. századba.
Az orosz anyanyelvű zsidónak és a spanyol anyanyelvű morvának négy gyermeke született.
A négyből egy marad életben, ő lesz majd Olga édesanyja.
Ő ugyanis jól házasodott, mert zsidóhoz ment. De nem akármilyen zsidóhoz.
Ennek a zsidónak az édesanyja sváb parasztlány volt, úgy hívták, hogy Kellner Katalin. Kellner Katalin nagypapája a legenda szerint őrmesterként szolgált Napóleon seregében, azután lenn ragadt Regőcén és elsvábosodott.
Ez a Katalin, akiben némi francia vér is csörgedezhetett, hozzáment a regőcei sváb henteshez, bizonyos Herczoghoz. Ám alig éltek együtt pár hetet, amikor megérkezett a községbe egy csinos zsidó segédjegyző, bizonyos Baulinger Jenő.
A kis Katinak elég volt megpillantania Jenőt, és azonnal otthagyta a hentest, aki azonban nagyon megsértődött ezen és nem volt hajlandó elválni, illetve ez még a polgári házasság intézménye előtt történt, úgyhogy erre mód sem igen nyílt.
A sváb anyának a zsidó apától származó mind a négy gyermeke a keresztény sváb hentes nevét és vallását kapta hát. Mikor aztán jött a polgári házasság, és az asszony elvált és hozzáment az apához, aki örökbe fogadta saját édes fiait — ez már nem változtatott a helyzeten: a vér szerint félzsidó gyermekek papír szerint keresztények maradtak.
Hát ennek köszönhető a zacskós hús…
A négy gyermek közül a legidősebb hároméves korában meghalt. A második fiú elesett az első háborúban Vlagyivosztok környékén, a harmadik láb nélkül tért haza ugyanonnan, és hamarosan követte fivéreit. Csak a legkisebb, a legvéznább gyermek maradt meg — ő vette el Jeliszej és Kornélia lányát, Olga édesanyját, aki így — mert ura csak vér szerint volt zsidó, papír szerint nem — árja párjaként elkerülhette testvéreinek sorsát, akik — mivel vér szerint színorosz apjuk papír szerint zsidónak minősült — 1944-ben Auschwitzban végezték.
A két francia—orosz—morva—sváb—szefárd zsidó rövidebben bajai magyar gyermeke, az én szeretett barátnőm Olga így maradhatott meg, és így taníthatta meg nekem a zacskós húst, amely egy igazi, praktikus, gazdaságos, egyszerű és finom étel, és úgy készül, hogy a hússzeleteket — lehet comb, tarja, karaj — csíkokra vágjuk, egy nejlonzacskóba lisztet, apróra vágott fokhagymát, sót, borsot, kakukkfüvet, ezt-azt szórunk, beledobáljuk a hússzeleteket, összefogjuk a zacskó nyakát és jó néhányszor megpörgetjük fejünk fölött a zacskót, kibontjuk, a húst kevés zsíron megsütjük és vegyes zöldségkörettel, savanyúsággal, salátával tálaljuk.
Isteni koszt, egészen más, mintha a lisztben forgatott egész szeleteket sütnénk ki, jobb is, szebb is, több is, és ha azt akarjuk, hogy dédunokáink is megkóstolhassák, akkor — biztos, ami biztos — nem árt, ha megkereszteljük gyermekeinket…