Népszabadság, 1991. augusztus 10.

HÉTVÉGE

BÄCHER IVÁN

Van egy öreg barátnőm, úgy hívják, hogy Paál Lola.

Mikor fölkeresem néha — kevesen látogatják, a lánya már húsz éve kiment Los Angelesbe, barátnői pedig a házból, a Koszorú utcából, a Mátyás térről vagy elmentek már, vagy pedig szintén Lola mama módján nyaralnak —, mikor megállók a megszokott, vaskos, barna ajtó előtt a gangon, még mindig meghökkenek a pár hónapja fölszerelt irdatlan fehér vasrács láttán.

Mikor csöngetek, sokat, de egyszerre mindig ötöt, mikor sokszor ötöt csöngetek és dörömbölök is ötösével, és megrugdosom néhányszor ötször a rácson át az ajtót, előbb egy kis rés nyílik azon, benn, messze villan Lola néni szemüvege, én gyorsan üvöltözni kezdek, hogy én vagyok az, Lola, én vagyok az, és akkor Lola mama leteszi a partvist, amivel az ajtót kihúzta, kinyitja előbb a barna ajtót, majd hosszadalmas munkával — a második zárral általában csak én boldogulok — a külső rácsozat is enged, és beülök a konyhába, kikövetelem Lola mama kamrájából a rahói szilvát, amit még tavaly hoztak a harmadikon lakó Brédáék. akiknek Kárpátalján élnek rokonaik, leülök a hokedlira és hallgatok.

Lola mama mindenekelőtt sír egyet, majd elmagyarázza, hogy azért nyitja partvissal az ajtót, mert mostanában szprével jönnek, csöngetnek, és a kinyíló ajló mögé azonnal befújják.

Majd előadja a legutóbbi esetet, fogalmam sincs, honnan szerzett róla tudomást, hiszen nem érintkezik senkivel, mindenesetre elmeséli, hogy a múlt héten szegény Jóska bácsit kapták el lenn az utcán, kegyetlenül ellátták a baját, véletlen, hogy túlélte, Lola néni tudomása szerint lengyelek voltak, de lehet, hogy oroszok…

Lola mama házában egy év alatt öt betörés volt, az ő lakásán tavaly rohantak végig, három percre ment csak át a szomszédba, visszafelé két alak fellökte, és levágtatott a lépcsőn Lola mama összes cipőjével, negyvenezer forintjával, és egy garnitúra vadonatúj ágyneműjével, és otthagyták a lakást, darabokra zúzva-törve, Lola mama szinte elragadtatással meséli el minden egyes alkalommal, hogy mire képes az ember: három perc alatt így szétverni mindent, ez már valami.

Lola mama akkor rosszul lett, az orvos is kijött, meg a rendőrség is, de hát itt, a Koszorú utcában betörésnek, rablásnak még végére nem jártak soha.

Ha a szomszédok itthon vannak, még istenes a helyzet, de nyáron egy kivételével valamennyi ganglakó elutazik hosszabb-rövidebb időre, az az egy pedig, aki marad, kilencvenéves, őt naponta pár percre megnézi az unoka.

Lola mama úgy határozott, hogy ezen a nyáron fölveszi a kesztyűt.

Már tavasztól készült a blokádra, szisztematikusan vásárolt és vásároltatott szomszédaival, barátaival, gyűjtögette a krumplit, a befőttet, a lisztet, a teát, május végén ingyen kapott száz tojást Szabóéktól, akiknek rokonai Ásványrárón tízezrével tartják a baromfit és akiknek az unokája két éve be van jelenítve Lola mamához.

Június derekától aztán, hogy a szemben lakó Markovits házaspár is leköltözött a telekre, Lola mama bezárta az ajtókat, és megkezdte a nyarat.

Mostanában hat körül kel, elkészül, iszik egy kávéhelyettesítő teát — egy filterrel négy-öt napon át gazdálkodik — bekap kettő szem kekszet, mert ugyan nem szokott reggelizni, de alapelve, hogy soha ne legyen üres a gyomor, délelőtt átlapozza az előző napi újságot, amit még este tesznek a negyediken Lakó Mizseiék a rács mögé, a Népsport — ahogy ő mondja — jön mindennap, és a Magyarország péntekenként, ezt különösen szereti Lola mama, mert vannak benne képek, a betűket ugyanis már régen nem látja szegény.

A további idő főzéssel telik el, Lola néni rigorózusan ragaszkodik a mindennapi meleg kanálhoz, általában egy tojás vagy valami főtt tészta zsiradékkal, esetleg lekvárral vagy két szem főtt krumpli szalonnakatonákkal, sóval — ezt szereti Lola mama a legjobban — kerül a konyhaasztalra, de hetente kétszer hús is van, a mélyhűtőben három kiló csirkészámyat fagyasztott le nyár elején, ebből hol levesnek, hol pörköltnek, hol sültnek készít el egyet-egyet Lola mama, aki szerint nincsen finomabb a csirkeszánnynál, annál a hús közel van a csonthoz, magyarázza, a szárnynak íze van, nem úgy, mint a mellnek, combnak.

Délután mosogat, majd ledől egy keveset, aztán kikönyököl az ablakba, ellenőrzi, hogy Zsóka, a szomorú, kedves prostituált mekkora forgalmat bonyolít le éppen, nézi, hogy ki van szabadlábon mostanság, figyeli, hogy nem romlanak-e már el a Lakatos gyerekek, ez a legrendesebb család azok közül, ahogy Lola mama mondogatni szokta, nekik adogatta el Gyuszkó bácsi kalapjait és nadrágjait, az asszony pedig gyakran hoz föl süteményt, és beadja neki a rácson.

Este hat körül Lola mama megvacsorálja az ebéd maradékát, és leül a tévé elé. Nem hallja már a hangot, a képet is csak nagy vonalakban ismeri föl, de azért Lola mama nem tudna már a tévé nélkül élni.

Kilenc körül megnézi az ajtókat, zárakat, bekapcsolja a riasztót, amit a kis Mizsei gyerek eszkábált neki, odatolja a sublótot, a cipőtartót és a hokedlit az ajtó elé, a kilincset kitámasztja a partvissal, a sublót tetejére, egészen a szélére, üveget helyez, és ha nem is megnyugodva, de hát ahogy lehet, nyugovóra tér.

Lola mama nem panaszkodik, Lola mama derűs, elégedett, szinte élvezi is kicsit a romantikát, de azért várja is persze a szeptembert, amikor megjönnek végre Markovitsék és ki lehet újra ülni a gangra.