Népszabadság, 1991. július 26.
BÄCHER IVÁN
Mert most ez a „Csarnok”.
Nem mintha a bezárt és most éppen a szétverés állapotában leledző nagycsarnok helyettesítését szolgáló közraktárakban nem lelhetné örömét a pesti polgár, de hát ez a Duna-parti hiába szép piac, hiába jó piac, mégis csak: piac.
A csarnok méltóságteljes, a csarnok áhítatot kelt, a csarnok nemesbíti a lelket.
Látványos lehetett a századfordulóig a pesti parton a kikötővel kombinált, télen-nyáron szakadatlanul lüktető, sátras, ernyős, kofás vásár is, de azért bölcs gondolat volt ezt és a többi piacot párizsi és londoni példára 1895—1897 között fölváltani a pesti külvárosok között igazságosan elosztott öt vásárcsarnokkal.
A ferencvárosi 1. számú után mind méretben, mind sorszámban második a Józsefváros Rozinay István és Klunzinger Pál építészek által tervezett Rákóczi téri csarnoka.
Mikor 1988. május 7-én szokott cekkeres körútja során elérkezett a térre és megpillantotta szeretett csarnoka égnek meredezö csupasz, kormos, füstölgő vastraverzeit, bizony Hilda néni a Gutenberg térről, elzokogta magát.
Sem ő, sem a többi józsefvárosi kolléga nem hitte volna, hogy ebből a bűzös romhalmazból csarnok lehet még egyszer.
És tegnap, 1991. július 25-én Hilda néni ott állt az újjáépített csarnok közepén, és örült.
Persze nem először járt itt mostanában, már hónapok óta figyelemmel kíséri ő a munkálatokat, be-bekukkantgatott az oldalkapukon, ezen az utolsó héten pedig már be is óvatoskodott az igazán szép, kékre-zöldre festett íves vasszerkezetek alá, nézte a sürgést-forgást, sőt a nyitás előtt két nappal egy Vásár utcai lejárón még a pincébe is lemerészkedett, és meghökkenve konstatálta, micsoda terek vannak ott, liftekkel, lépcsőkkel és különféle méretű ketrecekkel, melyek közül néhánynak oldalán tábla fityegett ilyesféle fölirattal: 20 m2 — 400 000. „Jézusatyám!”, sóhajtott föl Hilda néni, hát még ha tudná, hogy odafönn ennek duplája a bérleti díj. Az utolsó előtti, pontosabban az első előtti napon Hilda néni még egyszer megszemlélte a terepet, elolvasgatta a bejáratok elé helyezett tablókat, próbálta megjegyezni az építészek nevét: „Tokár György, Hidasi Györgyi, Tokár György, Hidasi Györgyi …” Szerette volna őket megdicsérni Hilda néni, de persze nem tudta, egyrészt, mert nem találkozott velük, másrészt, mert egy perc múlva már elfelejtette a neveket, hiába, az építészek nevét el szokás felejteni.
A csarnok nemcsak szép, hanem jó is. Legalábbis egyelőre jó. Tiszta, világos, tágas, áttekinthető. Négy nagy blokkban helyezkednek el az elárusítóhelyek: elöl balra a húsosok, csupa látványos pulttal, melyek közül különösen föltűnik a halárusé, a jégtörmeléken szétterített pisztrángjaival, csukáival, angolnáival, polipjaival, tintahaljaival, csigáival, rákjaival, makréláival, lepényhalaival, kétméteres harcsájával és egyéb gyönyörű szép szörnyűségeivel, a bal oldali első front a zöldségeseké, de van itt kutya-macska bolt, francia pékség és müzlis is. (Brrrr! — mondaná erre Hilda néni.)
A hátsó részen két nagy egység a meghatározó: Bábolna impozáns húsáruháza, jobbra pedig a Józsefvárosi Közért boltja, itt található a kocsmarészleg is a resztelt májjal, szívpörkölttel, csapolt sörrel, de van ebben a csarnokban minden: tejes, kávézó, kajázó, biobolt, dohány, illatszer, gombás, és ami a legszembetűnőbb: rengeteg tűzcsap.
Hilda néni tegnap délután elégedetten cekkerezett kifelé, és miközben nézelődve, hümmögve ballagott át a Körúton, arra gondolt, hogy bizony ideje lenne, hogy a kislányok is összeszedjék magukat — nem illenek már ehhez a térhez ilyen romosan …