Népszabadság, 1991. február 21.
BÄCHER IVÁN
Anyai nagyanyám receptkönyve színesebb, szeszélyesebb, nőiesebb testvérének, Lonci néninek egy tömbből faragott gyűjteményénél. Itt már beragasztások, kivágások, följegyzések, megjegyzések bővítik a dédmamaféle ősgesztát.
Rögtön a belső borítón, anyám egyéves korában készült kis fényképe mellett a következőről tájékoztat egy kivágás: „Rekedtséget szüntetnek az alábbi szerek: egy pohár meleg vízbe egy kanál glycerin, ezzel gurgulázni. — Jó a citromlé cukorral vagy mézzel, egyszerre egy teáskanállal bevenni. — Egy tojássárgája finomra tört kandisszal, és rummal vagy madeira borral leöntve.”
Mint már többször is említést tettem róla, 1925 végén nagymama elment a Király fürdőbe, ahol találkozott nagypapával, s ezért pár hónap múlva mennie kellett a szigorú erkölcsű Józsefvárosból anyámmal és a receptkönyvvel Algériába. Így aztán nemcsak nagymama, nemcsak anyám, hanem a receptkönyvecske is kétnyelvű és kétkultúrájú lett.
Ilyen egy tipikus nagymamarecept: „Nyelv de veau: felforralni sós vízben, babérlevéllel megtisztítani, cocotte-ban olajban pirítani hagymát paradicsommal, lait és persil, liszt, ledinsztelve, nyelvet felszeletelni, szószba tenni, lassan főjjön, kaprit utána.”
De — az algériai rendszerváltást követő — visszatelepülésük után, gyermekkorom Horvát utcai vasárnapi ebédjein csak-csak a józsefvárosi ízek domináltak: csirke- vagy zöldborsóleves, rántott hús, hagymás krumpli, sütemény. Talán csak a kávé előtt fölszolgált vajas-rockfortos pirítós maradt a francia konyha reminiszcenciájaként.
Ebéd után aztán — míg nagypapa a fotelban, apám nagypapa ágyán aludt, mi többiek pedig néztük a tévét, — nagymama és Lonci néni bevonultak a kis konyhába, körülbástyázták magukat különféle vájdlingokkal, lavórokkal, és röpke három és fél—négy óra alatt már el is mosogattak.