Gasztrofóbia

Kezdődhet a legváratlanabb dolgokkal is. Például egy közönséges paprikáskrumplival. Elhatározzuk, hogy legyen jó, égőpiros zaftja, sok, mert elsőrangú házikenyerünk van, egyszóval egy nagy tunkolás reményében öntünk a krumplira annyi vizet, hogy ellepje, sőt még egy kicsit többet is öntünk, igazán csak egy kicsit többet — és mégis: háromnegyed óra múlva ott állunk egy kondér zsíros, barna lével, és hiába rotyogtatjuk, nem akar elfőni, nem bír elfőni, a krumpli már péppé mállott, a kolbász cafatokban ázik, de a lé csak nem múlik el, és milyen ez a lé, ízetlen, de sós, és a belemártott kenyérdarabról úgy lepereg, mint egy jó kisgazdáról a becsületsértés.

Pedig mindent úgy csináltunk, mint máskor, és mégis: nem megy.

Aztán ha a másnapi pizzánk alja koromfekete lesz, kőkemény és arasznyi vastag, akkor már gyanakodhatunk arra, hogy megint benne vagyunk egy gasztrofobiális ciklusban.

Szörnyű dolog ez. Szörnyű, mert nem tudjuk, nem értjük az okát. Mindent úgy csinálunk, mint máskor, és mégis: az ezerszer készített húsleves olyan sós lesz — ha ebben az időszakban készül —, hogy fönnmarad tetején a kanál.

Gondoljuk, hogy talán nem figyelünk eléggé, hogy talán egy kicsit szórakozottak vagyunk éppen, szétszórtak, összevisszásak, és megpróbálunk figyelni, szinte figyeljük magunkat, amint ott figyelünk a tűzhelynél, de minél jobban figyelünk, annál reménytelenebb lesz a helyzet. A sült krumplival szöget lehet a falba verni, öt tejföllel dúsított húsos tésztánk száraz lesz, akár egy filmesztéta, és még a zsíros kenyér is szétfoszlik kezünkben, amikor persze nagyon híg a zsír…

A gasztrofobiális állapot olyan, mint az élet: titokzatos, elmúlik egyszer, és nincsen rá semmiféle recept: kinek-kinek saját magának kell megtanulnia átvészelni.

Magam speciel ilyenkor messze elkerülöm a konyhát, visszahúzódom a szobámba, és — ha kell, ha nem — írni szoktam.

Leginkább egyébként recepteket.