Berda ma

Ma huszonöt éve annak, hogy elvitte a rák Berda József magyar költőt. (Apja, anyja tót volt.) Néhány kortársa ma képviselő a parlamentben. Ők nyilván nem ittak annyit. De hát azért nagy szerencsével még élhetne ő is. Bár esetében a föltámadásnak nagyobb a realitása.

Berda ellenne ma is. Versei megjelennének, kötetei is pár száz példányban, de hát ő úgyis ahhoz szokott, alighanem már az övé lett volna az új kurzus első sajtópere, mert csak megeresztene pár sort szertettel a papok zsíros pofájáról, de hát neki a sajtóperekben is nagy praxisa van, csak a költségek aggasztanák erősen, de amúgy derűsen kirándulgatna föl s alá ebben a világban is, adományokból, pontosabban, az ő felfogása szerint, természetesen kiérdemelt és kikövetelt juttatásokból tartva főn magát, talán nem tudná 2386 potenciális mecénás nevét és címét fölvésni a kis füzetbe, mint hajdanán, de azért valahogy nyilván ma is behajtaná a betevő napi két literre valót, békésen jönne-menne, igazán nem haragudna meg semmiért, csak azért, ha valaki összetörné a verejtékes munkával fölhajtott különleges borát rejtő palackot, ilyenkor — különösen, ha már a vers is elkészült a nedűhöz — nyilván ma is üvöltene és káromkodna, sőt sírna és zokogna, de amúgy jámbor, magányos és bátor vándora lenne ő ennek a világnak is.

Természetesen ma is Újpesten élne, igaz, hogy szeretett városának nagy részét ledózerolták, így a ma már (még!) az ő nevét viselő Szent Gellért utca nagyját is. benne a házzal, ahol harminchárom éven át lakott egy szobában szállásadónőjével, özvegy Pákozdi Damasztinnéval. Az asszony a legenda szerint elég szép summát hagyott a költőre, aki — életében először önálló lakásbérlőként — szabóhoz ment, és elegáns ruhákat csináltatott magának, és drága éttermekbe kezdett járni, úgyhogy meg is betegedett, és hamarosan meg is halt. A valóságban ez nem pontosan így volt, csak lényegében: a titokzatos öregasszony halálát Berda soha nem tudta kiheverni.

Újpesten élne hát a költő ma is, és nyilván meglelné azt a néhány utcát, amelyről elfeledkeztek a városrendezők, és meglelné azt a kocsmát, ahol kedvére való bort ihat hitelbe, meglelné a régi ízeket, szagokat, és könnyűszerrel találna barátot, pajtást, társat és témát: elesett öregasszonyt, utcára vágott melóst, megtermett kofaasszonyt, kivert kutyát és megfagyott verebet, sőt alighanem még új témára is bukkanna Berda, hisz a kihaló, régi újpesti öregek és a kiirtott újpesti zsidóság helyére csillogó szemű cigánygyerekek ezrei költöztek be mára …

Merre járna Berda ma?

Turistaházait, Nagyszénást, Zsíros-hegyet és a többit lerombolták az elmúlt években, de a hegyekkel még nem sikerült ilyen gyorsan elbánni. A Pilisben, a Börzsönyben még akad tinóru, és akad szeder és csalán és csipke és sóska és dió, és a falvakban van még kocsma is, és a kiránduláshoz — mert azt szerette — újra kapható a cserkész ing is.

Milyen lenne Berda ma?

Mindenekelőtt szomorú.

A magyar költő mind szomorú, de ő, az ezernyi anekdota hőse, az életöröm dalnoka a legszomorúbbak közül való volt. Tudta, hogy az élet szomorú, és csak a hülye tud ennek örülni, örülni csak ennek ellenére lehet. Akkor is főleg egy, az avar alól kibukkanó gévagombának, egy szép leánytestnek (lehet fiú is), egy kis lustálkodásnak, fröccsnek, versnek, birkapörköltnek.

Persze Berda mindenekelőtt szabad lenne, mert ő mindig, minden rendszerben, amit volt szerencséje megörvendeztetni átható hagymaillatával, szabad maradt. Lehet, hogy lelke mélyén szeretett volna, de szegény képtelen volt más lenni. Nem bírt el sem iskolát, se munkát, se pártot, se pénzt, se feleséget.

Mit írna Berda ma?

Zömmel természetesen elég rossz verseket, végtére azok is megjelennek, és azért is fizetnek. Sokat írna a maga sanyarú testi állapotáról, hozna közepes klapanciákat a parlamentben dühöngő csak félig-meddig domesztikált főemlősökről, nyilván sokat ismételgetné, plagizálgatná önmagát, de talán írna egy-két szép verset is, persze az sem tetszene mindenkinek, de hát ez nem szempont, az is lehet, hogy nem is készülne több komolyabb Berda-költemény, mert minden megíródott már, aminek meg kellett íródnia, és ezzel a pár verssel, a szeretetre méltó, büdösen is vonzó, gondosan kidolgozott figurával és a példamu­tatóan megformált, következetesen végigvitt és szépen lekerekített élettel, fején a vadászkalappal, a fő ruhadarabként viselt tarka alsógatyával, a borral, sódarral teli szütyővel így is, úgy is itt mászkál ő már közöttünk.

Bächer Iván