Néphadsereg utca

Jó kis utca ez.

A középkorban egy Jenő nevezetű falucska, pontosabban révátkelő terült el erre, majd sokáig még Jenő sem.

Aztán a XVIII. században Pest lassan erre is kinyúlt. A mai Berlin étterem környékén sokáig temető működött — érdekes, hogy alig van a városnak olyan pontja, amely az elmúlt ezer évben ne lett volna temető egyszer —, majd gyárak, malmok, raktárak negyede lett a környék, amely mai arculatát a századforduló körüli nagy városrendezés idején nyerte el.

A II. József által emelt és az egész Lipótváros alaprajzát meghatározó, a mai Szabadság tér helyén állt kaszárnya, az Újépület nyugati oldalának folytatásában húzódó utca az elmúlt kétszáz évben nyolc-kilenc nevet viselt. A szomorú emlékezetű, hatalmas kaszárnyáról az Auf der Neu-Bau, majd a reformkor legelőkelőbb szállodájáról — épülete ma is áll a Nádor utca 5. szám alatt — a Zum Tiger, vagyis a Tigris nevet kapta, az azóta Balassi Bálint utcába költözött állandó Duna-parti szélről a Windgasse következett, majd a magyarbarát Habsburg-palatinusról a „Nádor”.

Miután a fölépült Parlament, és a kialakított Kossuth tér kettévágta az utcát, a Körút felőli szakasz 1911-ben Falk Miksa újságíró és udvari nevelő nevét vette föl, mely név — alighanem viselőjének származása folytán — 1943-ban vált szalonképtelenné és került föl helyette Juhász Andor az utcanévtáblákra, hogy aztán az 1945-ben rehabilitáltatott, jeles hírlapírót 1953-ban követhesse a nép hadserege.

Vajon mi vár még erre a szép, csöndes, árnyas kis útra?

Legokosabb lenne valamennyi nevet szépen egymás alá fölvésni valamennyi sarokra, egyet kiválasztani a Postának, de a többit ki-ki használhassa aszerint, hogy éppen milyen a kedve, hangulata, avagy, hogy éppen milyen rendszert ír.

Finom kis hely volt ez hajdanában. Az 1910 körül épült házak három, és hatszobás lakásait orvosok, ügyvédek, hivatalnokok, festők, színészek lakták.

Itt élt például nagyapám kedves pajtása, a Duna Evezős Klubban hűséges sporttársa, Gárdos Filax is. Bizony, itt ilyen nevekkel laktak az emberek!

Hogy milyen volt régen, azt nem tudom, de ma már a Falk Miksa utcából csak a Körút és a Pálffy utca közötti szakasz az igazi. A többi, akárcsak az egész Lipótváros a Széchenyi utcáig — kivételek, zárványok persze vannak! — unalmas hivatalnoknegyed, amelyben csak délután támad némi élénkség, amikor — pontban négy órakor — kirajzik a nyakkendősök serege, hogy magához vegye a hajdani polgárlakásokban levő óvodákból a gyereket, és beszálljon a kocsiba. Öt órára néma csönd borul a tájra, itt nincs egy kocsma, egy piac, egy hely, itt a kisebb utcák kövei között kizöldell a fű és békésen heverészhetnek az autók kerekei alatt a lipótvárosi macskák.

De a Néphadsereg utcának a Körút és a Pálffy utca közötti szakaszán egész napon át zajlik az élet.

A legszembetűnőbb itt a régiségboltosok fölöttébb nagy száma — a sarki, állami bizományival vagy nyolc van belőlük, de szinte havonta nyílik új üzlet ebben az iparban.

Sajátos, külön és új világ ez, ahol nem szükségszerűen a „nagy forgalom, kis haszon” vagy a hagyományos üzleti tisztességhez való beteges ragaszkodás, avagy a törvényesség rigorózus megtartása a meghatározó mozgatóerő.

A legfőbb mozgatóerő ott lapul a főnökök zsebében …

A boltok előtt és különösen az állami fölvevőhely ajtajában szorgoskodnak az „amatőrök” is, és bizony nem tud úgy kimenni egy csomag retekért a Körútig az ember, hogy meg ne kérdezzék tőle: „Mi van eladó?” (De hát ez legyen a legnagyobb baja annak a retkes embernek.)

Sok minden van még ebben az utcában.

Van díszállat-kereskedés és van barkácsbolt és van trafik és van trafójavító, aki régi pénzeket vásárol, és volt elég drága, de jó kis zöldséges is egészen a múlt hétig — a jövő héten már antik bútorok, lámpák, hintaszékek és lócák foglalják el a levesbevaló helyét.

A Néphadsereg utca e szakaszának derekán egy nagyszerű intézmény székel: a másoló. Amikor megnyílt, szinte naponta mentem, és másoltam valamit, és alig akartam elhinni, hogy ilyen van: az ember csak megy és másol.

Figyelemre méltó a sarki csemege, amelyet a környék népe csak „Orosz” néven ismer, mivelhogy valamikor szovjet kantin székelt e helyen. Az, aki naponta jár ide, tud rosszat is mondani e kereskedésről (a kenyér például nem az igazi), de hát a naponta látottakról mindig lehet valami rosszat mondani, végül is jó bolt ez. A vevő itt úgy érezheti magát, mint akit kiszolgálnak, ha hosszú a sor, egy-két perc alatt beáll Erika a másik pénztárba, és ha még akkor is hosszú, akkor a raktáron át is megindul a forgalom, a raktár itt egyébként is szinte egy külön bolt. Itt vásárolnak a környékbeli kocsmárosok, kereskedők és a törzsvendégek, itt minden van, még ami nincsen az is.

Nem mehetünk el szó nélkül az itteni vendéglátó-ipari létesítmények mellett. A hídnál, az egykori Kis Ilkovics, majd pékség helyén levő diszkóról nincsen mit mondani. Ott én még nem jártam soha, és nem is találkoztam olyannal, aki járt volna. Az egy titok. Egy titok, amelyre az ember nem is kíváncsi.

A Körút és a Néphadsereg utca sarkán pirosló magyaros etetőre sem érdemes sok szót vesztegetni: lélektelen, személytelen menza lett a költők, hírlapírók, színészek tanyája, a hajdani Lipót, később Luxor kávéház.

Masszív, megbízható, ám műfaján belül a drágábbak közé tartozó cég a zöldséges melletti borozó, a közeli minisztériumok alacsonyabb beosztású munkatársainak pihenőhelye.

Pár éve még ez volt az egyetlen kocsma e tájon. Ide járt mindenki, a szegény, a gazdag, az ifjú, az öreg, a nyugdíjas, a hivatalnok, a diák, a katona, a melós és a paraszt. (Na jó, ez utóbbi ritkábban.)

Aztán a nyolcvanas évek végén sorra zártak be a környékbeli KISZ-klubok. Megindult a differenciálódás.

Az említett borozó megmaradt szolid kispolgári helynek, amelynek a kissé savanykás hegyaljai bor, az elmaradhatatlan zsíros kenyér és a fasírozott mellett specialitása a helyben sütött lapcsánka, más néven beréd vagy tócsni.

Itt ritkán történik rendkívüli esemény, kiabálás, pofozkodás, szurkálás, más részről viszont koronás fők, avagy a közeli (immár) képviselőpalota lakói is ritkán ereszkednek le ide. Ez utóbbi „fehér házbeli” réteg már sokkal inkább képviselteti magát az átellenben levő sörözőben, amely mindig mosolygós, mindig tekintélyt parancsoló tulajdonosának egyszerű, magyar nevét viseli.

Ezen létesítmény testvérintézménye nemrégiben nyílt meg a Balassiban levő villamosmegállónál — ha itt nincs hely, akkor az ide igyekvő oda megy, ha ott nincen, akkor ide. Mindkét söröző patinás múlttal büszkélkedhet: az egyik szenespince, a másik pedig az elhárítós fiatalok KISZ-klubja volt valamikor régen.

Ami mind a két helyben közös, az a szinte még a falakból is sugárzó optimizmus, fiatalság, erő. Aki itt iszik, annak még előtte az élet… Aki viszont az újabb, Pálffy utcai borozóba tart, annak gyakran még mögötte sincsen.

Nyugodtan állíthatjuk, hogy a pár éve nyílt szintén KISZ-klub helyén —, a Kiskőrös közelében fekvő, kies község nevét viselő intézmény alapvető változásokat idézett elő a környék arculatában.

Nincsen olyan polgár Lipóciában — maximum csak egy —, aki a sörözőket és ezt a borozót, sőt egyik vagy másik borozót egyforma rendszerességgel látogatná. Vagy ide jár valaki vagy oda. Átfedés nincsen!

Már messziről, a mostanában kiglancolt Gláznernél megismerszik a Pálffy utcai borozóba igyekvő. Kilóg ő innen, mint frakk zsebéből a csatos üveg.

E helynek egy a titka: hét forint egy kisfröccs.

Amikor megnyílt, tiszta volt még és ártatlan, ragyogott a KISZ-pult, vidáman sárgállottak a hosszú asztalok és még az első napokban is csak a kellemes hagyma- és borszag lengte be a három helyiséget, amelynek — akkor még — sokféle vendége volt, betért ide az erre lakó nyugdíjas, itt dolgozó mester, lelkiismeretes nevelőtanár, lopakodó gimnazista, építkezésre spóroló mérnök, de aztán szépen elérdesedett ez a kocsma is. Új, eleddig csak hírből ismert szakmák képviselői vertek odalenn tanyát — mert ide már/vagy lecsúszik az ember, vagy nem is volt fönn soha —, mindennaposak lettek a konfliktusok, lökdösődések, verekedések, és mostanában mind gyakrabban szünetel a kiszolgálás is az úri közönség kiszolgálhatatlansága folytán.

Így van ez rendjén.

Ha egyszer már ilyen az ország, legyen ilyen ez az utca is.

És mégis: amikor beér a Néphadsereg utca fái alá, amelyek két héttel később zöldellnek ki, mint a Duna-partiak, valami furcsa, meghitt, nyugalmas érzés tölti el a lipótvárosi polgárt, és amikor — különösen egy hó eleji péntek délutánon — szépen, figyelmesen végigsétálja azt a két-háromszáz métert, s elnézi egy kipusztult kultúra élő emlékműveiként az otthoni tájon már félve lépdelő, elegáns, retikülös, kosztümös öregasszonyokat, az úttest közepén lepusztult, lopott Ladákból képeket, bútorokat kiszedegető maffiózókat, a Szalay utca felől áramló szenvtelen arcú, nyakkendős sereget, a házvezetés keresztjét megadóan cipelő cekkeres értelmiségi papát, az embernek kedves mosollyal kiintegető, szőke másoló kislányt, a bankajtóban saját vizeletében békésen szunnyadó alkoholistát, a párthelyiségbe daccal igyekvő utolsó harcost, a mindennapi körútjára induló munkanélkülit, a maga elé révedező, elbocsátott légióst, a jobbik borozóba magabiztosan siető miniszteriális testőrt, és elnézegeti ezt az egész nyüzsgő kavalkádot: a cigányt, a brókert, a bankost, a kóklert, a kurvát, a stricit, a bírót, a gyilkost, a koldust, a milliomost és a kedves koreai nyelvészt, akkor az idevalósi valami furcsát érez.

Egyszerre fél és örül, szorong és megnyugszik, egyszóval mintha csak otthon lenne már.