Üvegvisszaváltás

Szíven ütött a hatalom írói munkásának és sajtófelelősének vasárnapi beszéde, amelyben üvegvisszaváltó nemzetnek írta le a magyart.

Nagy igazság ez. Én meg egy nagy magyar vagyok.

Most, hogy így elgondolkozom rajta, rájövök: benne van fajtám minden jellegzetessége, gyarlósága, talpraesettsége, megalkuvásra való hajlama, erőszakossága, szentimentalizmusa és ravaszsága abban, ahogy én az üveget visszaváltom.

Üveget visszaváltani apámtól tanultam. Már süldő gyermekkoromban elkísértem őt a megrakott szütyőkkel a boltba, segítettem neki a pultra adogatni a savanykás szagot árasztó sörösüvegeket, a jól fizető borosokat vagy az ünnepi rangú pezsgősbutéliákat…

Üveg-visszaváltani azóta is szeretek. Üveg-visszaváltani jó dolog. Élesíti az elmét, erősíti az akaratot, s gyarapodnak általa embertársainkról és a társadalomról szerezhető ismereteink.

Már az indulásnál, mikor berúgom lábbal az otthon ajtaját, és battyogok lefelé a két szatyorral, izgalom fog el: vajon milyen meglepetés ér odalenn ma?

Az szinte bizonyos, hogy leteremtik az embert. Mindegy, hogy miért, hogy rossz üveget hozott, rossz helyre tette, rossz helyen áll, vagy, hogy csak fogja be a pofáját, de az biztos, hogy leteremtik.

Így van ez rendjén. Kell ez ahhoz, hogy otthon érezze magát az ember. Hogy ne engedje el magát annyira… Ennyit igazán ki lehet, ki kell nyafogás nélkül bírni.

Nehezebb dolog, ha közlik velünk, hogy üvegeinkre nem tartanak igényt.

Mi a teendő ilyenkor?

Tipikusan értelmiségi, ám a legritkább esetben célravezető megoldás, ha elkezdünk különféle miniszteri rendeleteket citálni.

Rövid távon hatásosabb lehet egy kiadós állati üvöltözés. Látványos és — különösen, ha egyéb baja is van az embernek — a lelki egyensúlyt is jótékonyan befolyásoló eljárás, ha teli szatyraink tartalmát szó nélkül, egyetlen határozott mozdulattal bezúdítjuk visszaváltónk titokzatos odvába…

Ezek azonban inkább a hatvanas, hetvenes évekre jellemző üveg-visszaváltási szokások.

A késői szocializmus felemás, ám mégiscsak valós polgárosodási tendenciái e téren is megmutatkoztak.

Élesen megmarad emlékezetemben a kép, amint — üvegvisszaváltás tekintetében — „modellem” beront szatyraival a boltba, leránt a gondoláról egy kétdecis konyakot, és „Utánam, lányok!” kiáltást hallatva eltűnik a raktárban …

Később bevezettük, hogy vásárlás előtt telefonoztunk a közértbe, megtudakolandó, milyen üvegtípusokat méltóztatnak visszavenni éppen, no meg hogy ők is fölkészülhessenek …

Az az igazság, hogy mostanában, a rendszerváltás óta már nincsen se botrány, se jatt, se telefon — egyszerűen csak összeszedem az üvegeket, lemegyek és visszaváltom azokat. Hogy hogyan, az maradjon egyelőre az én titkom …

Hiába no: ügyesek vagyunk mi, komcsik…