Örökség

Miért ír az ember?

Zsuzsa nagynéném — mint erről már többször beszámoltam — írással kereste kenyerét.

Az utóbbi időben, mióta szinte szomszédok lettünk, és mióta kezdtem megtanulni, hogy az emberekre addig érdemes odafigyelni, amíg élnek, hetente négyszer-ötször is becsöngettem hozzá.

Nagyon szerettem Zsuzsa lakását, ez egy igazi Lipót körúti lakás volt, sötétbarnára mázolt, három méter magas, kétszárnyú ajtókkal, negyven négyzetméteres nagyszobával, csillárokkal, szőnyegekkel, fotelekkel, képekkel, a kisvécében pléhkáddal, a konyhában szenesládával, a folyosón jégládával, porral, szomorúsággal, magánnyal, múlttal és mindenekelőtt persze könyvvel és könyvvel.

Mikor fölmentem hozzá, és az ötödik csöngetés után kinyílt az ajtó, elővettem a jégszekrényből a sört, bevonultam a nagyszobába, leültem a bordó fotelba, ám alig kezdett bele a történetbe, fölálltam, és szórakozottan az egész fal mentén húzódó szép, sötétbarna könyvespolchoz léptem, kézbe vettem egy-egy kötetet, volt néhány kedvencem, például az a Medvetánc, amelynek első oldalát az egész oldalas dedikációval kitépték a most hadd ne mondjam milyen nemzetiségű harcosok, de hát valamivel alá kellett gyújtani, vagy Ignotus 1918-ban megjelent verseskötete, amit ha Zsuzsa meglátott, azonnal föllapoztatott velem a Szerelem című opusznál, mert azt nagyon szerette, vagy le-leemeltem azt a kis német kötetet, amely a Zürcher Novellen címet viselte, és amelyet Kálmán hozott külföldről, és amelynek belső borítóján katonás pecsét lilul: „Konzentrationslager Dachau Gefangenenlager”… mert hogy ott is volt könyvtár, talán még könyvhét is, nem tudom …

Amikor ott álltam a polc előtt, Zsuzsa gyakran megjegyezte: „Ezt mind te öröklöd, nyugi…” és én ilyenkor elküldtem őt valahova szeretettel, de azért néha rá-rásandítottam a polcra — fiatal lehettem, nem voltam még gyakorlott öröklő, nem tudtam még, milyen rossz dolog az.

Ma már itt vannak a könyvek köröttem, a szoba közepére is beállított polcokon, belezsúfolva a szobámba.

Pontosabban itt van a könyvek egy része.

Szatyorban hordtam át, két hatalmas bevásárlószatyorral gyalog heteken, hónapokon át naponta tettem egy-egy fuvart, előbb a családi könyveket hoztam át, majd a legszebbeket, majd a szépeket, majd a szükségeseket, majd a magyar irodalmat, a klasszikusokat, a szakkönyveket, a kortársakat, a dedikáltakat — ám a mind csupaszabbá váló lakásban még mindig volt vagy kétezer kötet.

Ekkor kezdtem ajándékozgatni, fölvittem a lakásba gimnazistákat, egyetemistákat, mindenféle szép lányokat, vigyék csak, ami kell, aztán próbáltam eladni pár könyvet az antikváriusoknál (egyet sem tudtam), mozgósítottam az erdélyi és egyházi kapcsolatokat, de mikor megjött a tanácsi papír, hogy hétfőn adjuk át a kulcsokat, még mindig több száz könyv hevert a szomorú, kifosztott lakásban.

Szombaton, foci után, följött az egész csapat áthordani a maradékot, és amikor a hatalmas gardróbszekrényt kezdtük szétszedni, a fölső polcokról, fiókokról százával kezdtek zubogni a könyvek, a Francia kislány vagy tíz nyelven, harminc kiadásban, legalább százötven példányban, és így tovább a többi: a Jó fiú tótul, és a Tolvajok kertje németül, ezek voltak a „fölöspéldányok” irdatlan mennyiségben, aki akart, még magához vehetett egy-egy szerb-horvát Angélát vagy orosz Ördögtáncot, de aztán nem volt mit tenni, mint fölhozni két hatalmas kukát…

Régebben, gyerekkoromban roppantul vágytam arra, hogy „kötetem” legyen, talán azért is írtam, aztán lett, de nem attól ment el a kedvem, mert ettől nem lett jobb, hanem a kuka miatt.

Azóta nem töröm magamat efféle ügyekben, néha föl-fölmarkolok egy-egy paksamétát, elsétálok vele egy-egy kiadóba, várok egy-tíz hónapig, aztán meghallgatom a sajnálkozást, sopánkodást és türelemre intést, aztán bevillan a kép, ahogy menekülök a Lipót körúti lakásból, még egyszer utoljára visszanézek a folyosóról, és ott áll és tapos valaki a nyitott kuka tetején, hogy több férjen bele. Ilyenkor fölnyalábolom a paksamétát, és már ballagok is haza.

Azóta már csak két okból írok.

Az egyik a pénz, ami kevés, a másik az olvasó, aki éppen elég. A pénz az biztosan tizenötezer, az olvasó az biztosan egyetlenegy.

Azt az egyetlenegyet is Zsuzsától örököltem.

Margitnak hívják, nyugdíjas, és Kanizsán lakik. Jól ismerem őt, itt vannak az örökölt szekreterben Zsuzsának írt levelei, ismerem a múltját, rokonságát, életkörülményeit, évtizedeken át leveleztek, Zsuzsa elküldte neki minden megjelent kötetét, Margit pedig minden születésnapon, húsvétkor, karácsonykor gondosan összeállított csomaggal kedveskedett, almával, barackkal, süteménnyel, virággal, konyakkal, néha föl is jött Pestre meglátogatni az ő íróját, rendszeresen bejárt a kórházakba, és aztán hűségesen ott állt a zuhogó esőben, kissé távolabb a családtól, egyedül, magányosan, a Farkasréten is.

Eltelt pár hónap, és levelet kaptam Kanizsáról. Margit küldte, Zsuzsa születése napján, ezen a napon minden évben írt neki, most nekem írt róla, kétségbeesett fájdalommal panaszolta föl hiányát, majd beszámolt arról, hogy új lapra fizetett elő, mind nagyobb örömmel olvassa írásaimat, és engedjem meg, hogy néha küldjön nekem lapot és néha még valami apróságot, engedjem meg, hogy olvashasson engem, mert ő már nem tud író nélkül élni.

Hát ha még, akkor ilyesmiért.