Miért főz az ember?

Vasárnap délelőtt kibotorkál a konyhába, és azt módja magának halkan: „Megfőzöm az ebédet legalább …”

A húslevest teszi föl legelébb, aprólékból, és egy kis cupákos szegyből, tisztít hozzá zöldséget, hagymát, krumplit sokat, annyit, hogy közben ráébred: inkább tejfölös, savanykás krumplileves lenne jó, persze a húsleves mellett, de mégis a húsléből lopva hozzá, és ilyenkor az ember érzi, hogy ő azért mégiscsak a maga ura, szabad, büszke és erős.

A leveshúshoz paradicsommártást készít — igaz, hogy nem szereti senki, de őt a gyermekkori ebédekre emlékezteti, majdnem ilyet, de legalábbis nagyon hasonlót készített minden vasárnapon Lonci néni, s miközben az ember kevergeti lábaskájában a mélyvörös, sűrű, pikáns szószt, érzi, hogy ő emlékezik.

Aztán bepanírozza a húst, a csirkét, a máját belehajtogatja a szárnyba, éppen úgy, ahogy nagymama csinálta, s miközben a hús kis lángon, szolidan sülni kezd, s készül a petrezselymes újkrumpli, és a saláta is, az ember mellesleg, elmossa az eszcájgot, a tálakat, a szerte heverő néhány poharat, fölteszi a polcra, szekrénybe, kredencbe a szárítón levő edényeket, összetakarítja a morzsát az asztalról, gyorsan fölseper, felnyalja kicsit a követ, aztán — elvégre vasárnap van, és elmúlt már dél — tölt magának egy pohárkával, megforgatja a tepsiben a húsokat, majd leül a tűzhely mellé, mint egy öreg, megfáradt házieb, kortyint egyet, körülnéz, bólint, és úgy érzi: rend van.

És akkor az ember megterít, elkészíti gonddal az asztalt, végignéz az egészen, a ropogós, frissen vasalt piros abroszon, a narancsszínű szalvétán, a csillogó, halványsárga tányérokon, az aranyló húslevesen, a fakófehér burgonyasupén, a harsányzöld salátán, a barnára sült húson, a gőzölgő krumplin és a vöröslő mártáson, s az ebédre végre egybevert családon, és úgy érzi, hogy ez az egész színes és gazdag és mély és igaz és komplett és teljes és eleje van és vége és végre minden ott van benne és végre minden egy helyen.