Istvánka a határon

— Rosszul vagyok — nyögött fel Istvánka, amikor fél négykor megérkezett a Tilos az Á-ból, és mondtuk neki, hogy már ne feküdjön le, mert indulunk.

Egy kis faluban früstököltünk is, úgyhogy csak nyolc órára értünk a határra.

— Rosszul vagyok — nyögött fel Istvánka a hatalmas kocsisor láttán.

Jobbra teherautók és kamionok sorakoztak, balra német rendszámú gépkocsik, a kettő között pedig meglehetős összevisszaságban képződtek fel sorban a két szomszéd állam autói.

Megálltunk a bal oldalon.

Ültünk az álló kocsiban, és vártunk.

Egyikőnk életében egyszer lépte át ezt a határt, jó tíz évvel ezelőtt, vonaton, azóta közelébe sem merészkedett e tájnak, lidérces álmaiban ködlött elő az az éjszaka, a faképű, goromba, ijesztően néma géppisztolyosokkal, a leszállított utasokkal, a soha meg nem tudható miért mivel.

Másikunk sokat járt erre, harmadikunk pedig, aki gyermek- és ifjúkorát egy olyan ország fővárosában töltötte, ahol hentesnél veszik a húst és benzinkútnál a benzint, még soha nem kelt át ezen a határon.

Istvánka talán már százszor is.

Jött és ment ő itt át gyalog, biciklin, lovas szánon, vasúton, repülőn és — természetesen — rendőrautón, hajnali háromkor ébresztették egy buli után a Liszt Ferenc téren, mondta is — „Rosszul vagyok” —, és hatkor már át is adták Nagylaknál.

Istvánka ezután jó néhány évig nem lépdelt át semmiféle határon, egy ideig a koromgyárban dolgozott — e gyárnak hála, Petőfi jeltelen sírja fölött mindig éjfekete a fű —, majd a pesti piacokon is kapható színes teáskannákat, ibrikeket előállító kombinátban lett segédmunkás, egy taszigán kellett a zománcozott edényeket eltolnia a kemencéig és vissza, a gyárban persze kevés volt a tasziga, de aki nem tolt eleget, azt letolták, közelharc folyt a taszigákért, aki nem szerzett magának taszigát, annak vége volt, a taszigás nem ismert, nem ismerhetett könyörületet, taszigás taszigásnak volt farkasa … Istvánkának — azt mondja — egy idő után mindig volt taszigája.

— Hogyan — kérdezgettem.

— Nem tudom — mondta ő.

— Megtanultam.

Istvánka azóta sok mindent megtanult. Átházasodott, bejárta a fél világot, volt titkár, tolmács, hivatalnok, referens és kántor, huszonnyolc éves korára Istvánka már annyi mindent megtanult az életből, hogy már maga sem tudja, mit is tud ő.

Ültünk az álló kocsiban, és vártunk.

— Istvánka, csinálj valamit! — mondta egyikünk.

— Rosszul vagyok — válaszolta Istvánka. Kinyitotta a kocsi ajtaját, majd újra becsukta, majd újra kinyitotta, és kiszállt. Körbejárta a járművet. Visszaült.

— Mi van, lökd meg?

— Nem tudom.

Ültünk az álló kocsiban.

— Istvánka, csinálj valamit! Itt rostokolunk délig!

— Rosszul vagyok — mondta Istvánka, és kiszállt. Zsebre dugott kézzel lassan, tétován lépdelt az autók között. Ilyen tutyimutyin sétálni én még embert nem láttam.

Végre megszólított egy tízévesforma gyerkőcöt.

Füleltünk nagyon.

— Milyen nyelven beszél ez?

— Németül.

— Ez ugyan nem.

Istvánka szászul beszélt.

— No mi van?

— Képzeljétek! Ez a medgyesi lelkész unokaöccse!

— Lökd meg, Istvánka!

— Esetleg … esetleg … kicsit átállhatnánk a másik sorba — mondta óvatosan Istvánka, és amíg mi átálltunk, ő újabb sétára indult, de rögtön megtorpant, majd újra elindult, megállt egy Free Shop fölirattal ékesített ócska bodega előtt, bedugta fejét az ablakon, majd kisvártatva fölháborodva visszatért:

— Képzeljétek! Nyolc dollár egy ócska whisky! Rosszul vagyok.

— Istvánka! Csinálj valamit!

Istvánka visszaült a kocsiba, és rágyújtott egy cigarettára.

Körülöttünk az utasok kiszálltak, beszálltak, nagy volt a nyüzsgés, de amúgy nem történt semmi. A kamionos sor haladt egyedül, itt a sofőrök kiszálltak, előrementek, visszajöttek, a fülke zugából vagy a hatalmas kaszni rekeszéből előhalásztak egy nájlonzacsit, azzal újra előrementek, anélkül visszajöttek, egyszóval a kamionos sor haladt előre.

Ültünk az álló kocsiban, és vártunk.

A tőlünk jobbra álló sor lassan előremoccant.

— Nézz oda, mennek!

— Rosszul vagyok! Próbálja meg … esetleg… talán …

Már benn is voltunk a jobb sorban.

— Megvernek minket.

— Rosszul vagyok.

— Megvernek?

— Nem …

— Miért nem?

— Nem tudom …

Óvatosan hátralestem. Egy aradi taxi állt mögöttünk teli utassal. Nem dudáltak, nem szóltak, nem szálltak ki.

A mi sorunk — ha lassan is — haladt, a többi állt.

Istvánka megint kiszállt, bámészkodott. Kiszálltam én is, hadd lássam, mit lát. Nem láttam semmit. Körülöttünk mindenki komoly pofával jött és ment, határőrök és vámosok is föltűntek néha, de ők inkább csak padokon ücsörögtek, egyenruhában, stemplivel, pisztolytáskával, vidáman, gondtalan, magabiztosan.

Előttünk, mögöttünk, köröttünk végeláthatatlan kocsisor.

Istvánka ott állt tétován mosolyogva, ide-oda téblábolva a határon.

Ekkor — teljesen váratlanul — az előttünk álló kocsihoz egy egyenruhás úr lépett, és kinyittatta a csomagtartót. Sandítottunk erősen.

— Hát ez mi? — kérdezte a vámügyi szakember magyarul.

— Saláta.

— Saláta?

— Saláta.

— Ennyi?

— Ennyi. Tíz fej. Fóliázok. Átvinném a húgomnak …

— Ennyit? — csattant föl a vámőr. — Ennyit nem lehet!

Körülnéztem, és láttam a határt. Láttam a határt és ezeket a határokat, amelyeken akadálytalanul jön és megy és áramlik és özönöl az áru, a cigaretta, az ital, a kávé, a festmény, a hangszer, a bútor, az ember, a kábítószer, a géppisztoly, az ékszer, az arany és a forint és a lej és a rubel és a márka és a dollár ezerszám, százezerszám, milliószám és milliárdszám …

— Tessék parancsolni — nyújtott át az előttünk álló utas a vámosnak két szép fej salátát.

A vámos sértődötten sarkon fordult, és már a mi csomagtartónkat nyittatta kifelé.

Ezt teljesen kitöltötte négy darab vadonatúj Dacia gumi.

— Hát ez mi?

— Anvelopa — mondta Istvánka.

A vámőr dühösön hadart valamit, és már ment is tovább. Istvánka beült a kocsiba.

— Mi van?

— Azt mondja, vámot kell a gumiért fizetni, és álljunk félre…

Egyikünk, aki öt évig tanulta a múló rendszer gazdaságtanát, és aki most gazdasági újságíróként keresi kenyerét, úgy bámulta szép délszaki szemüvegén át ezt az egészet, mintha csak valami érdekes archív filmet vetítenének le neki, afféle jópofa meglepetés gyanánt.

— Nincsen gumijuk az autóikhoz, és akkor nem engedik behozni…

— Most akkor félreállunk …?

— Rosszul vagyok…

— Hát mit csináljunk…?

— Hát… esetleg … nem is tudom … talán … semmit…

— Hogyhogy semmit?

— Hát úgy, hogy … esetleg … semmit…

— Nem állunk félre?

— Hát esetleg … nem.

— Miért nem?

— Nem tudom. Rosszul… vagyok … Esetleg … helyet cserélhetnétek … persze nem biztos … mindegy … de esetleg … nem tudom …

— Gondolod, hogy nem veszik észre?

— De … biztosan észreveszik … Nem tudom …

Négyünk közül kettő helyet cserélt. Vámosunk többször is elment a kocsi mellett, de nem szólt többé. Nem kapott semmit, nem mondtunk neki semmit, mégsem szólt semmit. Soha senki már meg nem tudhatja, miért nem. Ezen a határon tudni nem lehet soha semmit.

Váratlanul valamennyi sor megrekedt. A vámosok és határőrösök mind leültek a padokra. Kész. A dolog megállt.

— Mi van?

— Nem tudom …

Persze tudtuk jól mind a négyen, mi volt. Éreztetés volt. Éreztetése annak, hogy aki ezen a határon sorban áll, annak tudnia kell, hogy ő kiszolgáltatott, hogy ő alávetett, hogy ővele bármikor megtörténhet bármi.

Istvánka kiszállt a kocsiból, bávatagon körülkémlelt, visszaszált, rágyújtott, és fölsóhajtott …

— Nem férünk el… véletlenül … itt a kamionok… mellett?

A Volkswagen kivágódott a sorból, s a kamionok és a személykocsik sora közt előreszáguldott a sorompóig.

Éktelen dudálás verte föl a határt.

Egy egyenruhás úr föltápászkodott a padról, és komótosan odalépett hozzánk. Ettől kezdve tíz másodperc sem volt az egész: „Gazetars.” „Carnets?” „Adjatok valami igazolványt gyorsan!” Lázas kotorászás, „Van egy ebédjegyem …”, az egyenruhás közelebb lépett, „Széchényi Könyvtár…”, de akkor már a közeg egészen hozzásimult a jármű oldalához, Istvánka előkapta zsebéből a pakli Kentet, kinyomta a nyitott ablakon, és már robogtunk is a széles, néptelen úton, cikcakkban kerülgetve a betonból húsz centire kiálló csatornafedeleket.

Megnéztem az órámat: még nem múlt el kilenc. Mögöttünk kilométer hosszan kígyózott a kocsisor.

— Rosszul vagyok — mondta Istvánka, és keze riadtan indult a pálinkásüveg nyaka felé.