Goda

Nyolcvanéves korára végre úgy élhet, akár egy maga írta figura, úgy él, ahogyan mindnyájunknak élnünk kellene. Kilenc körül kel, ekkor beveszi az első altatót, az ágyban gonddal és örömmel elfogyasztja a Klári készítette reggelit, majd visszaalszik egy keveset. Kettőkor éled újra, ekkor veszi be a második Dorlotint, egy órácska alatt elkészül, és szépen vasalt nadrágjában, nyakkendőben, zakóban leül a hatalmas — természetesen külön történettel bíró — íróasztalhoz, és dolgozik egy keveset. Ezután jöhet az ebéd, majd a jól megérdemelt szieszta. Este — ha csak lehet, sajnos fogynak a társak — a szép képek között vendégek, vacsora, kis konyak és történetek vég nélkül Berdáról és a többiekről. Aztán jöhet a harmadik Dorlotin.

Nincsen ma divatja Godának. Egy darabig — úgy tűnik — nem is lesz. Nem baj.

Az ilyeneknek nincsen most divatja. Az általa rendezgetett Nagy Lajos-életműsorozatot is leállították. Nagy Lajos büszke lenne rá: röstellné, ha ennek a kurzusnak ő kellene. Goda nem örül neki: ugrott nyolcezer forintja.

Nem baj. Ezek nem fontos dolgok.

A fontos az, hogy élünk, és talán az, hogy amíg ez így van, addig egyetlen embert biztosan tudok, akinek gyermekkorához hozzátartozott Dezső bácsi dagály elsodorta műfogsora, és Löw Richárd a teknősbéka és a nyáladzó Filnyák és a dadogó Kudga János, a fontos talán az, hogy egyetlen olvasó bizonyosan van, akinek mind gyakrabban jut eszébe, hogy Budán, a Fő utca 92-ben lakik az isten, aki mindenütt jelen van, még a Lajta Feriék pincéjében is, akiknek pedig nincs is pincéjük, és Kronavecz tanár úr, akinek ilyen kérdései voltak: „No, fiam, azt mondd meg, hogyha egy zsidó ember kölcsön ad egy keresztény embernek harminc pengőt évi öt százalék kamatra, és a keresztény ember csak hét év alatt fizeti vissza a zsidó embernek, mekkora összeggel tartozik hét év múlva a keresztény ember a zsidó embernek?”, és ennek az olvasónak mind gyakrabban jut eszébe a hibátlanul megirt Goda papa, aki azt tartotta, hogy az ügyek legnagyobb hányada előbb-utóbb magától rendeződik, és ezért az állam különböző intéseit, adófelszólitásait, peres iratait, meghagyásait, első, második és harmadik figyelmeztetéseit olvasatlanul dobta a szemétkosárba, igen, így kell egy állammal bánni, és ennek a bizonyosan meglévő olvasónak lelki szemei előtt mind gyakrabban ködlik föl Gavarininek, a kóklernek az alakja, aki nem tudott hegedűlni, ám művészi fokon értett ahhoz, hogyan kell elhitetni a közönséggel, hogy tud, és aki így szól az őt „leleplező” zenetanárhoz: „ön egy bölcs ember, ön bizonyára azt hiszi, hogy egy hegedűvel csak hegedülni lehet. Ez persze tévedés. Amint látni méltóztatik, egy hegedűvel sok mindenféle egyebet is lehet csinálni.”

A tollal is sok mindent lehet csinálni. Az idén nyolcvanesztendős Goda főképpen írt és ír vele.

Remek ötlet, Gábor bácsi!