Népszabadság, 1991. április 6.
HÉTVÉGE
BÄCHER IVÁN
A kemény mag ott van mindenütt: munkástüntetéseken, tejdemonstrációkon, köztársaságok kikiáltásain, különféle rangú nemzeti ünnepeken, frakcióvezér-támogatásokan és a mind gyakoribbá váló temetéseken.
A kemény magnak már szinte valamennyi tagját — ha messziről is, de — személyesen ismerem. Minekünk kemény magunk is csak egy van.
Kedvencem a mindig tátott szájú, elálló fülű, csodálkozó fiatalember, aki csak áll, nézgelődik előre-hátra, és csak néha, ám a legváratlanabb pillanatokban üvölti el magát: „Égig érő magyarokká kell lennünk!”
És szeretem a bocskaiban, fényesre suvickolt csizmában, árvalányhajas kalpagban pompázó öregurat, és az indián törzsfőnökre emlékeztető nyolcvanéves kiscserkészt, és a mindenkivel szüntelenül perelő tépett ruhájú öregasszonyt, és a kollégabajszos, szúrós szemű alrendezőt, akinek a legszentebb ünnepen is lyukas a gatyája, és persze szokásom figyelmesen tanulmányozni a főrendező színháztulajdonost. Róla mindig az jut eszembe, hogy ha Kazimir nem rúgja ki őt annak idején a Tháliából, hanem hagyja ott rendezgetni, akkor nem épül föl a Ligetben a színház, akkor nem lett volna hol megalakítani a demokratikus pártokat, és akkor talán még ma is a pártállam igáját nyögné a magyar — lám, mekkora a művészet hatalma…
Mindig gondosan, végighallgatom a kemény mag vezéreinek szónoklatait, amelyekből szinte csodálatos teljességben bontakozik ki a rendszer, amelyet én eddig jobbára csak a szakirodalom segítségével tanulmányozhattam. Itt minden együtt van „élőben”: antikommunizmus és parlamentellenesség, „mindent vissza!” és zsidógyűlölet, szentkorona-tan és liberális, hazátlan kapitalizmus. Erdély és bitó és sajtó és vezér és kereszt és vér és faj és rög és adósságmegtagadás és képviselői fizetés, sőt a legutóbbi alkalommal még egy valódi fajtiszta ló is fölvonult egy hamisítatlan, íjas, tegzes, bajszos szittya lovassal.
Kell-e félni a kemény magtól?
Nem kell. A kemény mag tagjai szegények, kétségbeesettek, betegek — még a lovuk is szomorú, alig bírta a szittyát —, a kemény mag tagjai öregek, fáradtak, kevesen vannak, és ami a legfontosabb — halkan mondom: de ebben azért benne van az elmúlt negyven év is —, soha még nem láttam köztük diákot, egyetemistát, szakmunkást, mérnököt vagy fóliázó parasztembert.
A kemény mag körül eddig még csak írót, költőt és parlamenti képviselőt láttam sertepertélni.