Búcsúkör

A költő becsapta az ajtót.

A gangon rohant, a széles márványlépcsőket kettesével szedte. A Dohány utcai kapun kilépve már nyugodtabban ment tovább a hatalmas Marczibányi-házat megkerülve a Síp utcán át a Hatvani utcáig.

A zömök ház sarkán a költő megállt, s még egyszer elolvasta az előző nap kiragasztott két egymás mellett levő plakátot. Az egyik általános népfölkelésre, keresztes háborúra és a végsőkig való küzdelemre buzdított, a másik az alig három hete fölszabadított város harc nélküli föladását helyezte kilátásba. A két ázott falragaszon azonos volt a dátum és azonos volt az aláírás.

Ömlött az eső.

A Hatvani utca két szélén patakká duzzadva hömpölygött a város szennye a Duna felé. Pest kihalt volt, csupán néhány félig megrakott szekér körül mozgott pár ember — sokan már hajnalban indultak Szeged felé.

A szekerek körül, a házfalak tövében, az út közepén, mindenütt kutyák feküdtek, ácsorogtak, bóklásztak vagy száguldoztak néma falkában.

Kóbor kutyák lepték el a várost.

Mikor kabátját magára csavarva a költő elindult, az egyik csapatból egy vörös, sánta, csatakos eb vált ki és szegődött nyomába.

A Nemzeti Színházzal átellenben levő Fehér Hattyúhoz érve, fölnézett.

Kossuth szobájában már nem égett a lámpás.

Átkelt a mély kocsinyomokkal barázdált, sártengerré vált országúton. A kutya két lépésnyire követte.

Az Újvilág utcánál jobbra fordultak. A költő belépett a hosszú, sárga, emeletes fogadó széles kapuján, a kutya leheveredett az aranyozott sas cégér alatt a sárba.

A bolthajtásos étkezőben maga a tulajdonos, Wimmer Antal fogadta a vendéget.

— Szerkesztő úr! Maga még itt?

Petőfi le sem véve a csuromvíz kabátot ült le az egyik asztalhoz.

— Kár, hogy nem iszik bort, szerkesztő úr, mert se levessel, se kávéval nem tudok szolgálni. Nincsen konyhám, alig van vendég, és aki van, az sem eszik itt. Egész nap üléseznek. Csak az Áldássy van fönn, de annak jó a krumplisaláta. Képzelje, már egy éve nem jött le a szobájából. Úgyhogy, ha szükséges lenne sem tudnám már holnap küldeni az ebédet. De hallom, hogy mennek, azt hittem, már el is mentek… Hiába, ilyen a világ, szerkesztő úr… Én is kölcsönt vettem fel a múlt hónapban …

A kapun kilépve a költő majdnem elbukott egy döglött macskában, mert fölfelé nézett az orvosi fakultás átellenben sötétlő kolostorépületébe.

Itt kezdődött.

A költő most már mosolygott csupán.

Miközben a kövezetlen Vármegye utcán gázolt térdig a sárban, két gazdátlan tehén jött vele szemben.

A Gránátos utca sarkán levő Arany ökörben voltak néhányan, de ismerőst csupán egyet talált a költő: a sarokban borozgató Székely János vármegyei könyvtárost, aki már messziről, harsányan üdvözölte őt:

— Olvastam a verset! Nagyon szép! „Isten után a legszebb és legszentebb név / A honvéd nevezet! / Hogy ne iparkodnám hát megérdemelni / Ezt a szép nagy nevet?” vagy ez, hogy „Jöjjetek, hadd szúrjuk szíveiteket a / Szuronyunk hegyére,” et cetera. — A könyvtáros rápillantott a költőre és elhallgatott. Csak perc múlva szólalt meg újból.

— Te öltél már embert?

Aztán, mivel hogy választ nem kapott, már csak ezzel búcsúzott:

— Ha kell, keress föl, tudok adni valamennyit …

Mikor a költő kimentében kifizette a Székely borát is, a pincér nem szólt neki, hogy reggel óta ötszörös lett a neszmélyer ára.

A vörös kutya nemsokára már az átellenben levő Komló ajtaja előtt hevert.

Benn, az írók asztalánál egyetlen ember ült — éppen Lisznyay helyén —, a városházi hóhér.

Az öreg pincér kérés nélkül hozta a kávét.

— No, vajon ma kivel veszett össze, szerkesztő úr? Fél év alatt három hadügyminisztert elfogyasztani, ez már szép teljesítmény! Kezdte, ugye, azzal a Vetterrel, az engedély nélküli eltávozás miatt, aztán jött a Mészáros-féle nyakravalóügy, most meg, mondják, hogy Klapka az ostrom alatt le is csukatta, látom is, hogy civilben van már. Pedig az az őrnagyi fizetés már nem rossz pénz: háromszáz forint, jól tudom, szerkesztő úr? Vagy ötszáz? Én a felét se keresem …

A költő barátságosan rámosolygott a bibircsókos orrú németre és a Libasinszky-házat megkerülve már ment is a Pilvax felé.

A kutya konokul követte.

A nemzetiszín fölirat alatt — SZABADSÁG CSARNOKA — zárva voltak a vaspaletták.

A költő rugdosni kezdte az egyiket, hogy csak úgy zengett belé az Úrak utcája.

Az első emeletről borzas inas hajolt ki:

— Na mi van? Ja! Bezártunk… bezárt a Fillinger már délelőtt, az az igazság, hogy nem fogadja el a Kossuth-bankót, de hát mondja meg szerkesztő úr, mit kezdjünk azzal… egy hét múlva… Ez csak egy kávéház… Hallotta, hogy szegény Pilvax Budán megkapta a kolerát? Én is megfáztam.

A költő és kutya a Kristóf téren át mentek tovább a Duna felé. A Kishíd utcában a Vadászkürt kivilágított ablakai sárgán tükröződtek a záportól rezgő hatalmas pocsolyákban.

Bentről harsány muzsika szólt.

Itt laktak a kormány tagjai. Legalábbis előző nap még itt laktak.

Lenn a parton, a homokos fövenyen, a Hentzi által szétlőtt Duna-soron, a még mindig kesernyés füstszagot árasztó romok között a legkülönfélébb állatok nyüzsögtek: patkányok, macskák, kutyák, lovak, szamarak, tehenek.

Néhány emberrel csak a Nagy híd utca torkolatánál akadt össze a költő — éppen szedték szét a hajóhidat.

Szemközt, a sötétben, a mind keservesebben zuhogó zápor függönye mögül alig látszott a lerombolt Buda vára.

Nyomában a kutyával, átgázolt a romokon, gerendákon, törmelékeken és bebotladozott a Redoute irdatlan termébe, ahol egy éve még az első szabadon választott magyar országgyűlés tartotta üléseit.

A négy fal csupaszon, kormosan meredt a fekete ég felé.

A berendezésből, a tetőzetből semmi sem maradt.

A költő fölvetette fejét, és sokáig hagyta, hogy arcát mossa a hideg eső.

A parton ment vissza a Duna utcáig és a Sebestyén téren betért a Csigába.

Formanek szívélyesen fogadta:

— Régen láttam! Pedig a barátja, pardon, a volt barátja, a Jókai gyakran jár ide… Igaza volt, én mondom, igaza volt… Hét évvel idősebb az a nő, gyereke van és ráadásul még színésznő is… És magunk között vagyunk: csúnya is az a céda, csúnya is. Énnekem — azt kell mondanom — szerencsém volt…

A Csiga után a Zöldfa utcai Vörös Ökör következett. Itt a kocsmárosné majd a nyakába borult.

— Hát maga az? Hogy megemberesedett… Miért nem jár hozzánk? Emlékszik, mikor harmincnyolcban, nem, -kilencben, ugye harminckilencben itt lakott, és jött az apja, mi van az apjával, jaj istenem, hát ő is … jaj istenem … Mekkora ribillió volt akkor, emlékszik, a Borz utcai ablakon szökött meg előle, mikor el akarta vinni magát Selmecre… szegény … Hanem mit szól ahhoz, hogy itt a muszka, már Gödöllőnél, a sereg vége Miskolcig ér, millióan vannak, a férfiakat elviszik mind Szibériába és állítólag — hajolt a költő füléhez a hatalmas asszony — megeszik az emberhúst is … Én ismertem egyszer egy tatár embert…

A Hatvani kapunál, a Magyar utca sarkán levő Zrínyiben a család felől érdeklődött a tulajdonos:

— Hallom, hogy elhozta a kisfiút Szalontáról, pedig ott jobb helye lett volna manapság … De legalább az a gyönyörűszép asszony…

A költő önkéntelen mozdulatát észlelve a kocsmáros hangja megváltozott:

— Na jó, tudom én hogy van ez, higgye el, nagyon is jól tudom … Pedig milyen szép verseket írt neki… Persze azok csak versek … Azok versek … Egyébként tudja, hogy én is írtam valamikor? …

A Hatvani utcán a költő már alig tudott járni. Meg-megállt, neki-nekidőlt a házak falának. Kabátja, nadrágja, ingje ráncosan tapadt vézna testére. Homlokát kiverte a verejték, mindene vizes volt, csak a szeme izzott szárazon.

De az arcáról nem tűnt el az a furcsa mosoly, és a kutya csak követte őt kitartóan és értelmetlenül.

Kinn a Kerepesi úton a Fehér Ló három terme teli volt fuvarosokkal, parasztokkal, katonákkal. A sűrű füsttől alig lehetett látni. A biliárdgolyók csattogása, az edénycsörgés, a dörmögő beszélgetés, a harsány kiabálás, vita, üvöltés szinte teljesen elnyomta a sarokban munkálkodó cigánybandát: „Heimat, Heimat Du mein alles!”

A hosszú asztalnál, ahol a költő egy kis helyet talált magának, egy fiatal népfölkelő próbált a szörnyű lármán átsüvíteni:

— Mert győzni fogunk, honfitársaim, győzni fogunk, ez olyan biztos, mint hogy kétszer kettő négy! És ezt nem ábrándos, csalékony remény mondja nekem, hanem a csalhatatlan világtörténet! Aki a múltba néz, a jövőbe lát, éppen úgy, mint látni a víz mélyében a magas eget. A történet azt bizonyítja, hogy minden eszme csak akkor győz, ha világszerűvé lesz, de akkor okvetlenül győz, akkor könnyebb magát a világot megsemmisíteni, mint azon eszmét kiirtani. Azért hogy a láng lelohad, még nem alszik ki a tűz, azért hogy a napot felhő borítja el, még nem hamvad ki a nap. Egy szélroham, s el van fújva a felhő, föllobban a láng! Győzni fogunk, hazámfiai, meglátjátok, győzni fogunk! Csak ne hagyjuk magunkat, akkor segítségünkre lesz Európa, föl csak nemzetem, minden erejével karodnak és lelkednek, mutassuk meg, hogy az ellenséget csak azért hagytuk bejőni hazánkba, hogy innen többé ki ne menjen; itt vesszenek el egy lábig, ha mégannyian volnának is! Győzni fogunk, meglátjátok, csak talpra, csak talpra…

— Menj haza fiú, nagyon berúgtál! — mordult rá a szónokra egy hatalmas paraszt tótul.

A költő mosolyogva, nyugodt arccal, szinte gyermeki derűvel nézte az egészet, aztán fizetett és fölállt.

A kutya a lépcsőnél várta, átment vele a túloldalra, megkerülte vele a Marczibányi-házat, egy kicsit még állt a bezárult Dohány utcai kapu előtt, majd egyedül ment tovább a zuhogó esőben a városi kertek felé.

Már világos volt, július harmadika.