Vizit

Gondoltam, megnézem őket. Fölvettem tehát a londoni tőzsdealkusztól örökölt, ott már kopottnak, itt viszont páratlanul elegánsnak minősülő öltönyömet, szép fehér ingemet, a pár éve kétszázötven forintért vásárolt, villogó fekete cipőmet, és elvillamosoztam új munkahelyemre, ahol kaptam kártyát. Csíkos zakóm belső zsebében a szép, fényes, pecsétes, nejlonba csomagolt kártyámmal indultam az ország háza felé. Igyekeztem, mert nem szerettem volna elkésni.

Jó érzés volt így kártyásán igyekezni, pláne ilyen elegánsan — hajamat is nemrég nyírták —; így kártyásán érzi az ember, hogy ő mégiscsak valaki. A kapuban álló géppisztolyos kormányőrtől sem ijedtem meg igazán, pedig amúgy sem a kapukat, sem a kormányokat, sem az őröket, sem a fegyvereket nem különösebben kedvelem, ám most egykedvűen mutattam föl fényes kártyáimat és mér lépdeltem volna befelé, ha rám nem szól a fegyveres úr:

— Sajtóigazolvány?

— Hát itt van — mutattam a kártyámra.

— Ez belépő. Ez csak sajtóigazolvánnyal együtt érvényes.

— No, az nekem nincsen.

— Személyi is jó lesz…

Előkapartam farzsebemből egy négyrét hajtott, gyűrött, szürkészöld papirost.

— Mi ez? — hűlt el a hadfi.

— Ideiglenes személyi igazolvány — magyaráztam. — Az igazit sajnos elvesztettem.

— De hát ezen se fénykép, se munkahely… — esett kétségbe a fegyveres. — A belépőről nem tudni, hogy a maga személyijéhez tartozik, a maga személyijéről pedig csak az nem bizonyos, hogy a magáé…

Ekkor a zakóhoz, cipőhöz, frizurához fölvettem a lehető legbizalomgerjesztőbb ábrázatomat és mindemellé emeltem a két dokumentet: — Higgye el, drága, együvé tartozunk. Ez pedig tényleg én vagyok — böktem a mellemre.

Fölmentem pár lépcsőt és balra fordultam a RUHATÁR feliratú nyíl irányába. A sarkon újabb nyíl várt, engedelmesen végigmentem a folyosón, a harmadik tábla útmutatását követve, és így tovább, míg csak rá nem akadtam a ruhatárra és az ott szolgálatot teljesítő kedves idős hölgyre, akinek átadtam a fölöslegessé vált ruhadarabot és akitől elvettem a bilétát.

Kicsit furcsállottam, hogy mindösszesen három ódivatú kabát csüng a fogasok erdején, de persze nem mutattam.

Irány az ülésterem!

Úgy véltem, ilyen zakóhoz, cipőhöz, kártyához méltatlan lenne mindenféle kérdézősködés, olyan nincsen, hogy egy rutinos újságíró ne találjon meg egy üléstermet egy Parlamentben.

Soha nem hittem volna, hogy egyetlen épületbe bele lehet zsúfolni ennyi folyosót. No meg lépcsőt. Szeretem a lépcsőket, mert ha tűz van, lehet hol lefutni. Ám mivel nem volt tűz, a XIV. sorszámot viselő grádicson fölfelé vettem utamat.

Mivel a következő szinten megejtett rövid húszperces sétám sem vezetett eredményre, kapaszkodtam fölfelé még egy emeletnyit. — Ez az! — lélegeztem föl, mikor megpillantottam a se vége, se hossza piros szőnyegeket, a csillogó sárgaréz lámpákat, a faragott falburkolatot, a freskókat, díszeket, a Dunára néző színes üvegablakokat. — Itt lesz az ülésterem. Óvatosan lenyomtam a kilincset, beléptem, kicsit előremerészkedtem és leültem az egyik képviselői székre.

Benn voltam az ország házában.

Néma csöndben, egyedül.

Ültem, nézelődtem, és bizony lenyűgöztek a hatalmas terem méretei, az ünnepélyes csillogás, a tisztaság, a rend, az a komoly, tiszteletet parancsoló méltóság, amely szinte sugárzott a kilencvenéves falakból. Ez hát a magyar Parlament…

Aztán, ahogy ott ültem, a meghatottságot mindinkább valami furcsa érzés váltotta föl bennem, valami csalódottságféle, valami idegenség, valami otthontalanság …

Föl is kerekedtem hát, azzal, hogy ha törik, ha szakad, megkeresem a büfét.

Nem akarok senkit terhelni parlamenti anabázisom részletes leírásával — legyen elég annyi, hogy a büfét megtaláltam. Itt már mutatkoztak az életnek némi jelei: ellenzéki hörpintés, kormánypárti rágcsa, kamerás, fotóapparátos kollégák is mind gyakrabban vetődtek utamba — persze, gondoltam, hamarosan kezdődik az ülés. No de amíg ezek odaérnek …

Mentem tovább …

Egy újabb föliraton akadt meg a szemem: PRESS ROOM. Benyitottam. Bent egy kedves hölgy emelte rám kérdőn tekintetét. Mivel nem jutott semmi más eszembe, megkérdeztem nyeglén, hogy mikor kezdődik az ülés.

— Milyen ülés? — nyílt kerekre a csinos hölgy szép szeme.

— Hát a parlamenti. A parlamenti ülés.

— … Másfél órája megy — mondta a hölgy, miután szóhoz jutott, és rámutatott egy nagy televíziós készülékre, melynek képernyőjéről egy kopaszodó úr Bibliával a kezében átkozta a liberálisokat, a bolsevikokat és a többi taxisokat.

— Ez nem felvétel?

— Ez nem felvétel. Egyébként… Mit tetszik itt keresni?

— De hát én az imént jártam az ülésteremben, és ott egy lélek nem volt.

— Merre járt maga?

— Hát arra — mutattam a szélrózsa minden irányába.

— Nyilván a felsőházban … Mit tetszik itt keresni?

— Újságíró vagyok — válaszoltam kicsit sértődötten.

— Melyik laptól?

Miután megmondtam, a hölgy megértőén bólintott, karon fogott és elindult velem a körfolyosón. Útközben találkoztam végre egy kollégával, és az ülésterem felé tovább már vele mentem, aki melleslegesen bemutatott egy képviselőnek is.

Végre szemtől szembe állhattam egy eleven magyar parlamenti képviselővel!

A kopaszodó úriember nagyon földerült ne­vem hallatán:

— Iván? Ha-ha-ha! Iván? Ilyen még van? Ha-ha-ha-ha!

Na, gondoltam, most már tényleg jófelé já­rok. Kár, hogy a vezetéknevemet nem értette az úr…

Aztán a fiatal kolléga föllebbentett egy ne­héz bordó bársonyfüggönyt, elöretessékelt, s én máris ott voltam benn, benn az üléste­remben, nem abban a szépben, méltóságtel­jesben, tekintélyt parancsolóban, nem abban a szinte európaiban, hanem az igaziban, a magyarban, az enyémben, ahol a már-már feledni vélt múltból fölbukó kacagányos fi­gurák szeme villog, ahol gyűlölködve, szi­szegve, vicsorogva citálják a Szentírás sorait, ahol a költői tehetség hiányát mániákus közszereplésbe szokás fojtani, itt volt hát az én kedves magyar, szabadon választott parla­mentem, a folyosón magányosan merengő szo­cialistáival, a padsorok között mosolyogva sétafikáló ifjúdemokratáival, némán, a „No ezt azért még mi sem gondoltuk volna” ké­pet vágó eszdéeszeseivel, a gombnyomogatóival, emlékműbolondjaival, géppisztolykufárjaival, itt volt végre a magyar parlament a ma­ga bármihez-nyúl-bajt-csináló, kisebbségi komplexusát, sértődöttségét és félelmét a „Majd mi megmutatjuk, hogy nem lehet velünk lacafacázni!” gesztusával leplező kormányával, álltam a sajtópáholyban a falnak támasz­kodva az én parlamentemben, és néztem az őrjöngést, és nem hibáztattam senkit, hisz ez mégiscsak az én parlamentem, én választot­tam szabadon, egy kicsit tévedtem, az igaz, mit csináljak, becsaptak, mit csináljak, nem ezt ígérték, de nem baj, legközelebb majd jobban vigyázok, gondoltam magamban, mi­kor csöndesen kivonultam a páholyból, mert kezdődött a szavazgatás.

De hol lehet a kabátom?

Egy újságíró azonban találja föl magát: le­ballagtam a főlépcsőn a kapuban ácsorgó kormányőrömhöz, sarkon fordultam és úgy men­tem tovább az irányító táblák útmutatását követve, mintha jöttem volna.

Hiába no: menni is tudni kell.