Kék Duna keringő

Igazság szerint apámnak 1944 körül meg kellett volna halnia.

De apám nem halt meg.

„Ez legalább tizenhét embernek köszönhető. Először is annak a honvédtisztnek, aki a front közeledtére szélnek eresztette az addig a diósgyőri fatelepen szorgoskodó munkaszolgálatos századát.

Aznap, mikor véletlenül fölrobbant a Margit híd, november 4-én érkezett Pestre apám. Első útja a Teleki Pál utca 17-be vezetett.

— Arme Misi! — csapta össze kezét a bécsi vénkisasszony, aki apám gyermekkorában, még az Arany János utcában, majd a Phönix-házban a német nevelőnő, magyarul fräulein felelősségteljes tisztét töltötte be.

Stefi néni rögtön megterített, begyújtotta a fürdőszobakályhát, tiszta ruhát kerített és felhívta Lajost.

Másodjára tehát Stefi néni mentette meg apám életét.

Másnap jött Lajos, apám nagybátyja.

A negyvenes évek elején Lajos, aki később a szabad Európáról elkeresztelt rádió munkatársa lesz, akkoriban az Új Magyarság című lapnál dolgozott mint tördelőszerkesztő. Az ezen baloldalinak éppen nem nevezhető orgánumnál szerzett kapcsolatait negyvennégyben emberek tucatjainak, sőt százainak megmentésére kamatoztatta.

November 5-én tehát Lajos mentette meg apám életét, mert jött és elvitte őt a Lyukba.

Mivel a Lyuk vendégszeretetét több írástudó is élvezhette, így többen is — Eszter, a nagy költő-klasszikus lánya, és Sándor bácsi, akinek a Lyuk köszönhető volt — írtak már róla.

A Lyuk Nagy Emil ügyvéd, volt igazságügyi miniszter (iroda: V. ker. Aulich utca 7.) Kissvábhegyi út 21. alatti villájának egy sajátos helyisége volt: egy 60 cm széles, 1 méter 20 centi magas és 8 méter hosszú láthatatlan folyosó a ház terasza alatt, amely nyilván valamiféle vízelvezetésre szolgált eredetileg, és amelyet a ház falából kiemelhető néhány tégla helyén lehetett csak megközelíteni.

A Lyukban 8 ember fért el egyszerre, és mindenki csak addig maradt itt, amíg el nem készült a papírja.

Negyedszer tehát Nagy Emil doktornak köszönhető, hogy létezem.

Ötödször pedig Rudolf Steinernek. Ő találta ugyanis föl az antropozófiát, amelynek egy legismertebb híve akkoriban Pesten állítólag Nagy Emil felesége volt, és mivel e hóbortos szellemi kedvtelésnek Sándor bácsi is hódolt, így kerültek egymással közeli kapcsolatba és így jött létre a Lyuk.

Hatodikként természetesen Sándor bácsit kell megemlíteni, bár ő, ha élne, a leghatározottabban visszautasítaná ezt: a dolgok magától értetődtek, különben is a lélek halhatatlan.

Lajos 7—8 nap múlva hozta a Bálint Mihály névre kiállított papírokat, melyek elkészítésében kulcsszerepet játszott Lajos unokatestvére, Zoli, aki szociáldemokrata volt, és ezért természetesen mind a korabeli, mind az általa vágyott rendszer börtönkosztját megismerhette, és akinek ezúton én is köszönettel tartozom, hisz a hetedik ő volt.

A remek papírokkal fölszerelkezett apám a Lyukból Ali bácsi Renaissance Panziójába költözött az Irányi utca 21-be. Ali bácsi fia apám egyik legjobb barátja volt még a Református Gimnáziumból, ma hangversenyrendező Párizsban. Tamás hősiesen vagy krakélerként — lehet választani — viselkedett azokban a hónapokban, nagyapámat is ő hozta ki a gettóból, mindvégig a Váci utcai tiszti kaszinóba járt ebédezni, rangjelzés nélküli honvédegyenruhába bújtatott apámat is odavitte gyakran, hogy ez milyen arcátlanság, azt már csak az tudja megérteni, aki volt egyszerre katonaszökevény és zsidó 1944 telének Budapestjén.

A belvárosi panzióban lakott pár tucat ember, de olyan, aki ne lett volna vagy zsidó vagy katonaszökevény vagy bújtatott lengyel vagy KISKA-s vagy szocdem vagy komcsi olyan nemigen.

A ház teli volt pisztolyokkal, puskákkal, kézigránátokkal és mindenekelőtt vidám, fiatalos, féktelen élettel. Az egész Csiky Sándor Pest megyei főkapitánynak köszönhető, aki a tekintélyes szabolcsi birtokokkal bíró Ali bácsinak volt legkedvesebb magyarnóta-pajtása. Napokon át tudtak versenyt dalolni a hallban.

Nyolcadszor, kilencedszer, tizedszer tehát Pétert, Ali bácsit és Csiky urat illeti köszönet.

December elején aztán Bandi, a Nyugat legnagyobb kritikusának unokaöccse, és József, aki majd a pártegyesülésben meghatározó szerepet játszó szociáldemokrata politikus titkára lesz, apámat, bevonultatták a Gellérthegyi Légvédelmi Üteg máriaremetei részlegébe.

Itt 8 fő (négy parasztfiú és négy kevésbé az) szolgált a hatalmas löveg mellett, amelynek mindene megvolt, csak a csöve hiányzott.

A kor legismertebb vonósnégyesének nevét viselő, Connecticutból éppen a múlt héten hazalátogató Iván, aki most árulta el, hogy akkoriban illegális kommunista volt, a Londonban neves zongoraművésszé cseperedő, nemrég meghalt Gyurika, Lajos, aki a majd a kilencvenben megbukó görög miniszterelnök legbizalmasabb tanácsadója lesz, és Bálint Mihály remekül múlatták Remetén az időt.

A négy parasztbaka nem volt hülye: a köszönet tehát nekik is kijár. (Tizennégy.).

December 24-én a pesti harcosok eltávozást kaptak. Mire a Belvárosba értek, a Vörös Hadsereg katonái elfoglalták Remetét.

Pár napra újra csak a Renaissance Panzió következett, majd amikor a front már nagyon közel volt, akkor a társaság áttette a székhelyét Laliékhoz.

Lali szülei az Eszterházy (még Puskin) és Múzeum utca sarkán lévő Almási-palotában voltak házmesterek.

Az Almási család Nyugatra távozott, a derék józsefvárosi építőmester, Gottgieb Antal által tervezett csinos épületben akkoriban a svéd vöröskereszt székelt, amely cég töméntelen papirost, nyomtatványt, iratot, pecsétet hagyott maga után, mikor január első napjaiban innen elköltözött.

Köszönet mindenért, kedves svédek!

A nevezetes palota legnagyobb értéke azonban akkor az volt, hogy mindvégig működött az udvarán lévő kút.

Apám soha nem méltatta figyelemre azt a gyakran százméteres sorban álló gyönyörű, fekete, vödrös kislányt, akit a szomszédos Baross utca 4. pincéje delegált naponta vízért, és aki majd az ő felesége és az én anyám lesz egyszer.

Apám ebből az időből mindenekelőtt Lali — osztálytárs a reformátusaktól — mamájának fantasztikus fokhagymás pirítósára emlékezik.

A házmestercsalád három tagja nélkül apám ma nem élne.

A csoport egyébként mindenre fölkészült: volt civil ruha kéznél, és voltak magyar bakaruhák, akadtak horogkeresztes papírok és cirillbetűsek, volt oroszul, volt németül tudó, sőt egyvalaki — biztos, ami biztos — a jiddist is meglehetősen bírta.

Mikor tehát január 12-én Pongó bajtárs azzal rontott be a pincébe, hogy „Itt vannak a németek”, mindenki gondolkodás nélkül vette föl a magyar egyenruhákat, a nyilas karszalagokat, és vette magához az alkalomhoz illő papirosokat.

Tévedni emberi dolog: nem a németek jöttek…

Lali papája, aki az első háborúban hadifogoly volt, viszonylag könnyen kimagyarázta magát és családját, ám a többiek elviteléhez a fáradt, vöröses, borostás arcú orosz kapitány makacsul ragaszkodott. A fiatalok azonban megmakacsolták magukat, és a nyilván sokat látott harcos legnagyobb megrökönyödésére kijelentették, hogy ők nem mennek. Egy óra múlva a kapitány már üvöltött, újabb óra múlva rettenetesen felpofozta apámat, a harmadik óra után pedig belelőtt a plafonba.

A kétségbeesett csoport már lenn kezdett sorba fejlődni a ma is megtekinthető, szép, üvegtetős lépcső alján, amikor apám kiabálva elkezdte döngetni a mellét: „Artiszt, artiszt!”, megragadta a kapitány karját, s felrohant vele a palota szalonjában sértetlenül feketéllő Steinway-hez, és a következő pillanatban a kitárt ablakú termeken szétáradtak a Kék Duna keringő boldog, fölszabadult melódiái.

Tizenhatodikként tehát Straussnak köszönhetem apám életét.

Talán nem kell mondanom, hogy a történetében szereplő személyek — Stefi néniék, a magyar bakák, Nagy Emilék, Thuryak, Schöpflinék, Waldbauerék, Erdősék, Eskulisték, Horváték, Törökék, Oroszék — valamennyien az azonnali felkoncolás kockázatát vállalták.

Hála Istennek, valamennyien túlélték a nehéz napokat — mikor január 14-én Misiék kimerészkedtek a palotából, hogy megnézzék, mi újság a panzióban, csupán az orosz kapitány szitává lőtt holttestén kellett átlépdelniük a Kálvin téren.

Érdekes módon, sem apámnak, sem a többieknek nem jutott eszébe soha kétségbevonni azt, hogy tizenhetedikként ennek a kapitánynak is helye van a sorban.