Sóhaj

Harangzúgás, gyászmise, emlékmű, tanulmány, hatalmas ovációt kiváltó parlamenti felszólalás méltatja manapság a 2. magyar hadsereg majd ötven év előtti hősies helytállását a Don folyó kanyarulatánál.

A héten olvashattam, hogy „a 2. magyar hadsereg azon katonái és tisztjei, akik kitartottak a kétségbeejtően nehéz helyzetben…, hősök voltak.”

Nem érdemes itt most vitázni, okoskodni, ellenszegülni. Most ez van, és egy darabig ez lesz.

De azért szabadjon legalább egyet sóhajtani halkan.

Mert — bár nagyon sok jó dolog történik itt most — ez még nem a higgadt, tisztázó szavak kora.

Bénító, bódító harangzúgásban nem nagyon érdemes szólni.

Nem érdemes például belemenni abba, hogy ezek szerint az a magyar katona, aki nem állt hősiesen ellent a magyar határoktól sok ezer kilométerre keletre, idegen országban, idegen földön, hanem például valami naiv antifasiszta illúziótól indíttatva megkísérelte az átállást az ellenséghez, az a katona a most megszilárdulni induló értékrend szerint hazaárulónak minősül.

Mint ahogy azt is teljesen fölösleges megemlíteni, hogy lett légyenek a bolsevikok bármilyen szörnyszülöttek is, az a hadsereg, amely a legutóbbi világháborúban Hitler oldalán harcolt hősiesen a bolsevizmus ellen, az mellesleg a Nyugat ellen is, a polgári demokrácia eszméje és valósága ellen is, Európa ellen is és az emberiség ellen is hősiesen harcolt.

Úgyis elnyomja most a harangszó a szót.

De sóhajtani azért még lehet.

De belemenni abba, hogy ennek a hadseregnek a sorsa szomorú ugyan, de nem tragikus, tragikus a besorozott, meggyötört, megsebesült, fogságba esett és elpusztult magyar kisember katonák sorsa, mint ahogy érvényes ez a német, a szovjet, a kanadai vagy litván harcosokra is — ebbe belemenni most nem érdemes.

Vagy gondolkodni arról, hogy ezerszer pirosabb a magyar szívnek a kiontott magyar vér … Majd egyszer, talán ezen is el lehet mélázni … csöndben, higgadtan, bölcsen.

Akkor talán elmondom, hogy — lehet — nekem ezerszer fáj például dédnagynéném fiának, Horváth Jánosnak a kiontott vére.

Elmondom majd, hogy Horváth János — bár hivatalnokként kereste kenyerét — lelke mélyén bölcsész volt, öt nyelven beszélt, a francia kultúra megszállottja, középkori francia költők szenvedélyes magyarra fordítója, hatalmas, bivalyerős ember, tizenvalahány dioptriás szemüveggel, ugyanis hároméves volt, amikor anyja, Borcsa néni ott felejtette a kvarclámpa előtt; mindig hunyorgott szegény, ezért sokan azt gondolták róla, hogy idióta kissé, pedig nagyon okos ember volt, és volt egy ember — unokatestvére, aki mostanság mesélt nekem róla — aki nagyon szerette őt.

Márpedig akit csak egyvalaki is szeret, azért az emberért már kár.

Kár tehát, hogy Horváth János 1943-ban Ukrajnában rálépett egy aknára.

Sóhajtok most érte, és elmondom majd, hogy ezerszeresen fáj az ő vére nemcsak azért, mert — bármely felekezethez tartoztak is nagyszülei — magyar vér volt az övé, hanem azért is, mert magyar kéz által ontatott ki.

Horváth Jánost a 2. magyar hadsereg katonái hajtották ki az aknamezőre. Mezítláb, mert a magyar vigyáz a cipőre.

Sóhajtok hát egyet mostan.

Most azt sem érdemes megjegyezni, hogy például a magyar kultúrának soha akkora vérvesztesége nem volt, mint a legutóbbi világháború idején. És hogy ez a vérveszteség ezerszeresen fájdalmas, mert nem volt szükségszerű, és nem írható egyetlen nagyhatalom számlájára sem.

Szerb Antalt és Gelléri Andor Endrét, Halász Gábort és Bálint Györgyöt, Sárközi Györgyöt és Radnótit nem a bolsevikok és nem is a német fasiszták ölték meg.

De most a szót elnyomja a harangok zúgása.

De legalább muszáj sóhajtani egyet azért az ötvenezer és azért a hatszázezer magyar emberért, akit magyar katonák és csendőrök pusztítottak el, vagy kergettek, vagy szállítottak a biztos halálba.

Szép Ernő jut eszembe, a gyermeki tisztaságú magyar költő, akit hatvanévesen hajtottak ki sáncot ásni, és akit csak azért nem pusztított el a most, 1991-ben lassan hivatalos példaképpé magasztosuló magyar államgépezet, mert nem jutott rá idő.

Ő írja Emberszag című regényében:

„Most is, mint a régi háborúban, elképedek néha: hogy merik ezt csinálni, amit csinálnak, hogy merik, mikor itt vagyok a világon? Hiszen látok, hallok mindent. Hogy nem döbbentek meg, hogyhogy ki sem sül szégyenükben a szemük, hogyhogy nem hagyták azonnal abba?”

Ha érdemes lenne szólni most, megkérdezném Szép Ernővel: Uraim, hogy merik ezt csinálni?

De csak sóhajtok egyet.

Sóhajtok egyet mindenkiért.

Azokért is, akikért most a harangok zúgnak, de azokért is, akiket azok mészároltak le, akikért most a harangok zúgnak.

Nem hiszem, hogy e sóhajt bárki is meghallaná ebben a nagy ricsajban, de talán odafönn huszonnyolc éves dédnagybátyám egy kicsit megörül majd neki, miközben éppen nekikészülődik egy jó kis römipartihoz Muray alezredessel …