Dezső és a háború

Mostanság gyakran eszembe ötlik egy családi történet, amelyet Gojszi dédmamám jegyzett föl egy fekete kötésű kis füzetbe egyik fiáról, áldott emlékű kicsi nagy-nagybátyámról, vagyis atyai nagyanyám testvéréről, Dezsőről.

1906. tavaszán egy szemlőhegyi villa kertjében homokozott a négy gyerek. Apjuk benn a házban haldoklott éppen.

— Azt olvastam az újságban, hogy a képviselőházban szítják a forradalmat — mondta a legidősebb fiú, az akkor tízéves Lajos.

— Ha forradalom lesz, én is elmegyek katonának — tette hozzá. (Mellesleg nyolc év múlva tényleg elmegy, pedig az nem forradalom lesz.).

— Mi is megyünk — lelkesedtek a lányok.

Csak Dezső pergette a homokot egyik kezéből a másikba némán.

— Hát te, Dezső?

— Mi?

— Nem mész el katonának?

— Minek?

— Hogy harcolj a hazáért.

— Én nem.

— Nem harcolsz a hazáért?

— Nem harcolok, mert akkor meglőnek.

— Hát aztán?

— És akkor meghalok és eltemetnek a földbe.

— De csak a test megy a földbe, a lélek fölszáll az égbe.

— Az nem egészen bizonyos — emelte föl mutatóujját Dezső. — Lehet, hogy csak megölnek, eltemetnek a földbe, aztán por lesz belőlem és játszanak velem a gyerekek — Dezső lassan pörgette a homokot a kezéből —, játszanak velem a gyerekek…

1911-ben, tizenhárom éves korában Dezső meghalt középfülgyulladásban, nem a hazáért, hanem föltehetően azért, mert úgy döntött, hogy ő a maga részéről kihagyja ezt a századot.

Egyébként minden visszaemlékező szerint Dezső nagyon okos gyerek volt.