A Pesti Napló esete

Apám anyjának apja, vagyis dédapám olyan író volt, aki — másfél évi vándorszínészkedést leszámítva — egész életén át hírlapírással kereste kenyerét. Volt ilyen.

A Kolozsvár és az Erdélyi Híradó című lapoknál kezdte, a pesti Egyetértéssel, a Szegedi Naplóval és a Pécsi Naplóval folytatta, majd 1893-ban Pestre költözött, ahol a Pesti Napló külső, majd — egy müncheni tanulmányút után — belső munkatársa lett.

Ez a mindvégig liberális napilap 1850-től jelent meg folyamatosan, egy időben főszerkesztője volt Kemény Zsigmond, Királyi Pál, majd Ábrányi Kornél, később Hatvany Lajos és Földi Mihály. Nem sorolom föl Gyulaitól Bálint Györgyig ki mindenki írt a lapba — mindenki.

Dédapám idejében Vészi József állt a lap élén, mellesleg ő ismertette meg dédapámat dédmamámmal egy szép, verőfényes nagymarosi délutánon. Ezúton is köszönet érte …

Vészi József érdekes figura volt, meg a lánya is, aki Molnár Ferenc feleségeként is egzisztált egy időben — dehát ki nem érdekes és ki nem volt Molnár Ferenc felesége …

Mindenesetre a kilencvenes évek elején jól ment a Pesti Napló, dédpapám is — nehezen oldódó ember volt — kezdte magát otthonosan érezni a szerkesztőségben, sorra jelentek meg tárcái, novellái, amikor is 1896 nyarán váratlan esemény történt. (Az egész históriáról egyébként Rejtő Istvánnak dédpapámról készített, 1963-ban megjelent tanulmányából van tudomásom, az idézetek is innen valók.)

A július 30-i szám címoldalán „Olvasóinkhoz” címmel szerkesztőségi közlemény jelent meg: „A Pesti Napló szerkesztőségében ma lényeges személyi változások állottak be, amennyiben régi szerkesztőségünk helyébe egy új gárda lépett…”.

Az új gárda nemes gesztusként lehetővé tette a régi főszerkesztőnek, hogy elbúcsúzzon olvasóitól.

„A Pesti Napló tisztelt olvasóközönségéhez! Az a keserű kötelesség hárul reánk, a Pesti Napló szerkesztőire és dolgozótársaira, hogy búcsút vegyünk attól a közönségtől, amellyel hosszú idő óta napról napra élénk szellemi és erkölcsi érintkezésben voltunk. A mai napon tisztelt barátaim, Braun Sándor felelős szerkesztő és a lap összes dolgozótársai velem együtt kivonultunk a Pesti Napló kötelékéből. Nem tehetjük ezt anélkül, hogy meleg köszönetet ne mondjunk olvasóinknak a szíves rokonszenvért, amellyel sokszor nehéz politikai és társadalmi küzdelmeinkben bennünket támogatni kegyeskedtek. — Budapesten, 1896. július 30-án. A Pesti Napló eddigi szerkesztősége nevében Vészi József.”

A főszerkesztővel együtt a lap tizennyolc munkatársa állt föl: Ábrányi Emil, Clair Vilmos, Erős Gyula. Fái Béla, Gergely István, Holló Márton, Horváth Elemér, Janovics Pál, dr. Kovács Dezső, Lyka Károly, Márkus József, Merkl Adolf, Papp Dániel, dr. Soltész Adolf, Sváb Tivadar és Thury Zoltán.

Igen nehéz ma már kideríteni, hogy pontosan mi váltotta ki ezt a secessiót. Annyit lehet tudni, hogy a lap tulajdonosa, bizonyos Weissenbacher és annak megbízottja, Baumann kapitány — aki igazán érthetett a lapcsináláshoz, hiszen hivatásos katonatiszt volt — macerálni kezdték a lap munkatársait. Figyelték, ki jön be késve a redakcióba, nézték, ki pocsékolja a kéziratpapírt, mindenbe belekötöttek, nem hagyták a munkatársakat nyugodtan dolgozni.

Mellesleg a dolog éppen 1896 árvalányhajas, összeborulós, ezredik sorszámot viselő esztendejére esett. Amennyire sejthető, Vészi József, aki pár évvel később az akkoriban néptől, nemzettől idegennek deklarált polgári radikalizmus táborához csatlakozott, nem nagyon szívelte az efféle cirkuszokat.

Lehet tehát, hogy Vészi személye nem volt igazán kívánatos sokak számára akkoriban, de az is lehet, hogy a Pesti Napló munkatársai egyszerűen megelégelték a szabadságuk és önérzetük ellen irányuló hatalmi mesterkedéseket és — más megoldást nem látván — odébbálltak.

Fölmerülhet, hogy esetleg zsarolásról vagy sztrájkról volt szó. Hogy talán a kivonuló tizennyolcak azt gondolták: ők pótolhatatlanok, őnélkülük nincsen Pesti Napló, őnélkülük megáll az élet.

Ha így gondolták, nem jól gondolták.

Fölhívta erre már az eset másnapján a figyelmet a Hét című lap kis glosszája: „Mi ez? Sztrájk akar lenni? Hát suszterek önök vagy asztalosok? Micsoda nagyzási hóbort ez? A susztereknek és asztalosoknak szabad sztrájkolni, mert ha ezek otthagyják a műhelyt, a gazda abbahagyhatja a mesterségét, mert nem kap másutt segédet. De önök, tisztelt újságíró urak, teljesen nélkülözhetők. A Pesti Napló kiadója egy órán belül talál munkatársakat önök helyett. Van bukott gimnazista, meg van facér pincér, kereset nélkül való ügynök, miért ne tudnák ezek megcsinálni az újságot? Önök pedig, önérzettel kivonult szerkesztőség, elmehetnek dinnyecsősznek, most annak van szezonja.”

A Hét glosszaírójának teljesen igaza volt: A Pesti Napló még majd’ fél évszázadon át, egészen 1939-ig szolgálta hűséges olvasóit.

Dédapám pedig szegődhetett el egy másik laphoz, szegény.