Magyar Lepkeház

Nagyon szeretem a Lepkeházat. Bizonyára szép lesz az is, ami helyette épül, ez a tornyos, harangos, birkapaprikásos fa-beton erődítmény, bizonyára szép lesz, hiszen nagyon tehetséges építész tervezte, de ez engem már nem érdekel. Én már csak a Lepkeházat szeretem.

Nagyon sokat gondolok a Lepkeházra.

Ha például átvágom magam a Blaha Lujza téri aluljárón a ravasz tekintetű könyvzöldségesek, a kétségbeesett sorsjegyvakarók, a pubertáskorú pornólapárusok, a papagájjósok, seftelők, koldusok, hajléktalanok, iddogálók, verekedők, nem igazoltatók, átrohanók, átballagók, ácsorgók, nézgelődők bábeli tömegén, az Európa Ház után rögtön a Lepkeház jut eszembe.

Ha rajtam múlna, és nem lenne Lepkeház, akkor én a Blahát vinném el Sevillába.

De hát Lepkeház van.

A Lepkeház nem menekülés, elfordulás vagy közöny. Éppen ellenkezőleg. A Lepkeház a tehetség, a szépség, és mindenekelőtt a másság.

Nagyon szeretem a másságot. A mássággal tudok a leginkább azonosulni. A szép magyar mássággal.

A Lepkeház — mellesleg — a legmagyarabb épületek egyike, ha nem a legmagyarabb.

Az épületeknek is meg van a maguk sorsa.

A Bazilika beomlott, a Rákóczi téri csarnok leégett, a Nemzeti Színházat fölrobbantották. A Marx téri fölüljáróról — ha áll még, ha nem — száz év múltán is mindenki tudja majd, hogy nem ért össze. Hogy már mindenki látta, hogy nem ér össze, már csodájára járt a nép, de a szakemberek csak építették tovább konokul — ki följebb, ki lejjebb…

A Sevillában fölépülő bajszos erődítménynek is meglesz a maga sorsa — lehet neki kilenc tornya, lehet neki száz harangja, de sorsa már csak egy lesz: hogy ő épült fel a Lepkeház helyett.

A Lepkeház sorsa pedig az, hogy nincsen.

Minden bemutató, minden fesztivál, minden kiállítás hazugság. A Lepkeház lett volna a kivétel.

A Lepkeház a maga szelídségével, mit sem akarásával, gyermeki természetességével mellbevágó.

A Lepkeház csupáncsak az élet.

És ez az, amit a politika nagyon nem szeret, ez az, amit a politika ki nem állhat, ez az, amit a politika nem tűrhet el.

Mindig is szerettem a Lepkeházat, de most, hogy végérvényesen eldőlt, hogy nem épül meg, most szeretem csak igazán.

A Lepkeház attól vált igazán azzá, ami, hogy nem épül föl soha.

A legtermészetesebb dolog ezen a világon, hogy a Lepkeház nem épülhet fel.

Így van ez rendjén. A mi Lepkeházunk így tökéletes. Hogy nincs.

Így van, így szép, így magyar.