Jó!

Jó! Mert tényleg jó. Jó ez az egész. Nyavalyog az ember, nyafog, hisztizik, húzza a száját, de hát azért ez jó.

Vagy ha nem is olyan jó, de föltétlenül jobb, mint volt.

Ha jó is volt régen, föltétlenül rosszabbul volt jobb.

Ha most rossz is, sokkal jobban rossz.

Persze most sem mindenkinek jó. Van, akinek éppen most lesz rosszabb.

De van, akinek most lesz jó.

Például annak, aki mindig is akarta, vagy végül is belátta, vagy csak jobb híján tudomásul vette, hogy jó, legyen itt Finnország. Annak is van baja persze, de hát mégiscsak az a legjobb. Jó, legyen. Legföljebb nem kell annyit inni, mint a finnek, de a többi jöhet. Jó.

És akkor már lehet viszonyítani. Akkor már van szempont, van mérce, van kapaszkodó.

Akkor már lehet például tudni, hogy a külföldi tőke elriasztása — ez még nem Finnország; korporatív szellemű érdekképviselet a munkahelyeken — ez sem Finnország; állami-kormánypárti sajtóbirodalom kiépítése — ez sem Finnország; a vallás kizúdulása a lelkekből és a templomokból az utcára, az iskolákba, a televízióba — ez sem Finnország; a vezetők kiválasztásánál a szakmai hozzáértés helyett a politikai megbízhatóság mint szempont — ez sem Finnország; az egész országot elborító bűnözés — ez sem Finnország; nép-nemzeti militarizmus, körkörös védelem, csendőratilla, leventeidiotizmus, és ezek a hogyhívjákok, akiknek elfelejtettem a nevét — ez mind-mind még nem Finnország.

Aki elfogadta ezt a finnséget, annak kezd jó lenni. Az kezd végre tisztán látni itt.

Annak például ez a hogyhívjákság különösen jó dolog. Méltánylandó jó. Eddig is volt ilyesmi, de most nyíltan van. A parlamentben van, a kormánypártban van. a pofánkba van. És ez jó. Mert nem lehet elfelejtkezni róla.

Jó, mert lehet hozzá egyértelműen viszonyulni. Jó, mert egyértelműen lehet azokhoz is viszonyulni, akik kétértelműen viszonyulnak hozzá.

Például ha egy kormánypárt vagy egy kormányfő nem viszonyul hozzá egyértelműen, az is jó.

Ha már világraszóló a botrány, akkor a miniszterelnök elmegy valami templomavatásra vagy fölszólal egyet.

De a hogyhívjákokat tartja. Természetes szövetségesként tartja.

Jól van ez így. Az ember tudja, hogy ez a kormánypárt, ez a kormányfő ilyen. Jó. Rendben van.

Akinek nem tetszik, az szólhat. Nem mintha ez bármit is változtatna a dolgon. De jó.

Az ember nem azért szól, hogy változtasson. Az ember azért szól, hogy szembenézhessen saját magával.

Az ember nem azért szól, hogy meggyőzze azt, akihez nincsen köze. Az ember azért szól, hogy társakra leljen.

Nem volt még a világon antiszemita, akit észérvekkel meg lehetett volna győzni az antiszemitizmus helytelen voltáról. Sőt az antiszemitát általában még saját maga antiszemitizmusáról sem lehet meggyőzni. Mert ő azt mondja, hogy ő régen sokat ultizott a Fészekben zsidókkal, és készséggel elismeri, hogy amazok is elfogadható szinten képesek elsajátítani ezt az igazi magyar játékot. És kész. És ez így jó.

Az ember azokhoz szól, akikhez köze van.

Azok, akik ezt a Finnországot elképzelték, elfogadták vagy beletörődtek ebbe, azoknak közük van egymáshoz.

Pártjuk nincsen — és ez jó, mert a párt hülyít.

Hatalmuk nincsen — és ez is jó, ment a hatalom aljasít.

Lapjuk sincsen — és ez is jó, mert az még lehet.

A finneknek semmi egyebük nincsen, csak egymáshoz közük.

A finnek végre szabadok. Nem kell többé röstelkedniük titkárok, kongresszusok, birodalmak ostobaságaiért. hitványságaiért, gaztetteiért.

A finnek megszabadultak a hatalom szakembereitől, technikusaitól és szenvedélybetegeitől.

Eddig minden áttekinthetetlenül zavaros volt.

Most már akár egy baloldali is lehet tisztességes.

Ez még akkor is jó, ha a jobboldalnak köszönhető.

Hogy esetleg ez a hatalomra került sajátosan magyar jobboldal tönkreteszi az országot?

Az nem lesz jó.

Az egy nagy pech lesz.