Az ajtó

Hazamenni jó dolog. Persze nem mindig, nem minden otthonba és nem mindenkinek jó, de manapság mégiscsak általában jó, és lehetne egyre jobb dolog hazamenni az egyre inkább elveszthetőnek tűnő munkahelyről, a videóval ordasított presszóból, és egyáltalában: az utcáról, ahol már csak szerencse kérdése, hogy agyonverik-e hazafelé az embert, egyre jobb a kinti félelmetes és idegen világból hazamenni oda, ahol minden ismerős, megszokott, megbízható, kezes, egyszóval: otthonos.

Az a már fiatalnak nem mondható házaspár, akinek a képen látható ajtó mögött volt az otthona, azon a júniusi délutánon alighanem munkáról, kollégákról, főnökökről, barátokról, időjárásról, anyósokról, befőzésről, és más igazán fontos dologról diskurált hazafelé tartva, pontosabban, amikor hazafelé vélt tartani, diskuráltak mindenféléről csöndesen, szelíden, megszokottan; talán nem is gondoltak az otthonra, nem gondoltak rá, de szinte bizonyos, hogy hangjukban, gesztusaikban, valahol a szívük mélyén már ott lehetett az otthon nyugalma és biztonsága, ha nem is gondoltak rá, de érezték az otthont, az ajtó zárjának megszokott akadását, az ajtó megszokott csikordulását, a saját kezűleg barkácsolt fogast az ajtó mögött, az otthonossá taposott ócska papucsot a Lonci nénitől örökölt múlt századi csúf, de megszokott, tehát szép cipőtartó mellett, ott az elköltözött gyerek szobájából átmentett kopott rongyszőnyegen, és érezték a szobában őket váró, a hatvanas évek elején vásárolt két fotelt, melyek közül a jobb oldaliban csak az öreg tud úgy elhelyezkedni, hogy a kiálló rugó ne nyomja a hátsót, és érezték hazafelé menet a nagy nehezen vásárolt Infracolor televíziót, amelyet az elmúlt három évben legalább hússzor kellett javítani, de amelyet mégsem cserélnek le, mert még francia képcső van benne, és igen szép a képe, ha van neki éppen, meg aztán úgy vannak már ezzel a tévével, mint valami családtaggal, ismerik minden gyarlóságát, de tisztában vannak értékeivel, és már csak a békés otthoni légkör érdekében is igyekeznek az utóbbiakra koncentrálni, s érezhették hazafelé menet a kis könyvtárat is, az esküvők, érettségik és egyéb jeles napok pillanatait megörökítő fényképeket, amelyek mögött fehér foltok vannak már a falon, és érezték a családok történetét őrző leveleket a fadobozokban, az iskolai bizonyítványokat a fiókokban, a pamlagon a félszemű mackót, fölötte az öthúrú gitárt, az asztalkán a horgolt terítőket, a tárgyakat, a díszeket, a mütyűröket, melyeknek mind megvan a saját múltjuk, történetük, titkuk, és ezeket a titkokat csak ők ismerték, ők, akiknek az ajtó mögött volt az otthonuk.

Mert ennek a házaspárnak ezen ajtó mögött otthona csak volt.

Lehetséges, hogy majd kemény szellemi és lelki erőfeszítések, és az idő gyógyító múlása visszaadják majd még ezt az otthont nekik, de annak a napnak az estéjén, mikor hazatérve meglátták lakásuk ajtaját így, azon az estén nem aludtak állítólag otthon, pontosabban volt otthonukban.

Azt is mondják egyébként, hogy abban a házban, sőt azon a lakótelepen, ahol ez az ajtó található, e házaspárnak nem volt egyetlen haragosa sem, a szomszédokkal korrekt formák közt érintkeztek, nem volt kutyájuk, mely ugatással zavarta volna a ház nyugalmát, nem volt nekik semmi bajuk — azt hitték — senkivel.

Azt is hallottam, hogy egyikük egyáltalán nem tartozik az ajtóra frecskendezett szóval jelölt vallás, etnikum, népcsoport, kultúrközösség, faj — tessék választani — kötelékébe, és másikuk se nagyon.

De hát ez természetesen közömbös.

Errefelé inkább csak színdarabok hősei választhatják meg saját sorsukat.

Akinek egyszer megadatik egy ilyen ajtó, az nagyon nehezen szabadulhat meg attól. Lemázolhatja, lecserélheti, elköltözködhet mögüle — sokáig az az ajtó marad az ő igazi ajtaja.

A „megszabadulás” egyik gyakori kísérlete ez a legyintés: „Biztosan csak gyerekek voltak…”

És akkor jobb? Ha — a mellesleg megdöbbentően szaporodó — rablógyilkosságok felét gyerekek követik el, akkor jobb?

Új munkahelyemen gyakorta kérdezgetik tőlem, akit tanítottam és tanítgatok ma is: milyenek a mai gyerekek? És én ilyenkor csak a vállamat vonogatom: nem tudom. Rendesek. Okosak. Szépek. Jóarcúak.

„Rengeteg a rosszarcú ember”, mondta nemrégen valaki. Sokan mondják ezt, öregek, fiatalok, mindenféle emberek mondogatják, hogy egyre több a rosszarcú ember az utcán, a Körúton, a hatoson, a metrón, a kocsmában, a piacon, a felvonuláson, a focimeccsen, mindenütt.

Sokan mondják, néha én is, hogy soha még ennyi rosszarcú ember nem élt Magyarországon.

Ha én mondom, akkor mindig van valaki, ha más mondja, akkor mindig én vagyok az, aki ilyenkor elnézően rálegyint a kinyilatkoztatóra: „Ugyan, ez marhaság… Bármire kapható mindig és mindenütt akad.”

De azért egy átlagos napom nagyobb részében — beleértve az alvás időszakát — van egy olyan szorongó érzésem, hogy itt most a kelleténél kicsit több akad bármire kapható.

Persze egy bármire kapható kisebbség csak akkor képes történelemformáló erővé válni, csak akkor képes olyan állapotokat előidézni, amikor a jelölt ajtók természetessé válnak, ha ehhez a különféle feltételek adottak.

Azt olvastam valahol régen, hogy ezek a feltételek — többek közt —: gazdasági válság, általános létbizonytalanság, tömeges munkanélküliség, a hagyományos értékek megrendülése, a demokratikus hagyományok hiánya, a haladó erők megosztottsága, és a bűnbakként fölhasználható „idegen” kisebbség léte…

Hát csak ezért mélázok szomorúan ez előtt az ajtó előtt…

Tartok tőle, hogy ezek az ajtók szaporodni fognak, és attól is tartok, hogy a mindenféle történelemcsináló tényezők a mindenféle történelemcsináláshoz fölhasználják majd ezeket az ajtókat: lesz, aki a rendcsinálás szükségességét igazolja vele, más a múló rend rendetlenségét látja ebben is tükröződni, megint más pedig csak ravaszkás mosollyal rálegyint a jelölt ajtókra: „Ez még belefér a mi árvalányhajas európaiságunkba … Végül is… hát… nna!’’

A történelemcsinálók közül sokan — félek — nem harcolni fognak — ne adj’ isten: együtt — a jelölt ajtók ellen, hanem fölhasználják majd azokat egymás ellen a történelemcsináláshoz.

Egyébként nem szeretem a történelemcsinálókat. Valahogy túlságosan magabiztosak, engesztelhetetlenek; ravaszkás mosoly ül az arcukon, miközben csinálják a történelmet. Jobban szeretem azokat, akik verset, paprikás krumplit vagy gyereket csinálnak.

A történelemcsinálók most kivonulnak például a munkahelyekről és az illegális lakástámaszpontokról — többek között az utcára. Ettől is féltek, mert errefelé úgy szokott lenni, hogy ha a történelem túl sokat csatangol és bóklászik az utcákon, akkor csak be-bekukkant egy-két épületbe is, betéved a lakóházak lépcsőházaiba, és ha már ott van, akkor megáll az otthonok ajtaja előtt, s ha nincs otthon senki, akkor fröcsköl egy kicsit, ha meg otthon vannak, akkor bezörget…

Lehet, hogy nem így lesz. Csak éppen így szokott lenni.

Nagyon félek tőle, hogy így lesz, de próbálok remélni, hogy nem. Hogy ez az ajtó csak egy ajtó, egy egyedi, kivételes, véletlenszerű ajtó.

De akkor is: nézegesd egy kicsit, nyájas olvasó ezt az ajtót. Ennek az otthonnak, ennek az egy időre elvesztett otthonnak az ajtaját, nézegesd egy kicsit és gondold azt, hogy a tied az az ajtó, hogy te mennél haza, képzeld el, hogy a te ajtódat frecskelték le a neveletlenek, képzeld el te proli, te paraszt, te sváb, te cigány, te komcsi, te tót, te oláh, te burzsuj, te ávós, nézd az ajtót és szomorkodj!

A szomorúság jó dolog.

Ha mindenki csak szomorkodna, már akkor sem lenne akkora baj, mint amekkora lesz.

Aki szomorú, az nem akar történelmet csinálni. Aki szomorú, az békén hagyja társait, az jól elvan a maga szomorúságával, nem akar semmit a többiektől, a szomorú ember csöndben van, a szomorú ember sohasem agresszív, a szomorú ember sohasem öl.

A szomorúság jó dolog. Csak nagyon szomorú.