HVG, 2023/23., 2023. június 8.
TÓTA W. ÁRPÁD
Hallatlanul aggályos, példátlan és felháborító, hogy Karácsony Gergely a 14 éveseket is bevonja a budapesti konzultációba. Ezt attól a hatalmi gépezettől tudjuk, amelynek legfőbb törekvése, hogy az agyhalottakat és az idült alkoholistákat vonja be a politikába olyan üzenetekkel, amelyeket itt azért nem idézhetünk, mert rovatunkban egész oldalas hányósfejet meg egyéb emojikat nem szokásunk megjeleníteni, mivel nem agyhalottaknak és idült alkoholistáknak készítjük a lapot.
Nehéz lelkesedni azért, hogy a főváros gyakorlatilag lemásolja a nemzeti konzultáció irányított kérdéseit, egyirányú, binárisra egyszerűsített problémafelvetését. Az viszont éppenhogy előremutató, hogy kikéri azok véleményét, akik előreláthatóan még hatvan évig viselik a mai döntések következményeit. Ellentétben a nénikével, aki könnyen ágál amellett, hogy Európa helyett mielőbb csatlakozzunk a dicsőséges Szovjetunióhoz, hiszen ő úgysem éri meg a végkifejletet.
A tiltakozás mögött az a megfontolás áll, hogy a 14 vagy 16 éves budapesti lakos nyilvánvalóan képzetlen és éretlen megítélni, mi legyen a Lánchíddal vagy a fővárosi költségvetéssel. Ő ezt még nem tudhatja, ahogy azt sem, hogy a németek mind megfagytak az elmúlt télen, Lengyelország radioaktív sivataggá vált, és a román gyerekeket mind egy szálig elvitték a frontra – persze ezt azért sem tudhatják, mert nem igaz, viszont százezrek hitték el fél éve, hogy ez lesz, aztán most egy pillanatig se gondolkodnak el azon, át lettek-e vágva a palánkon. (Át.)
A magyar kormányt azok tartják hatalmon, akik nem okosabbak, mint egy ötödikes.
Egy 14–16 éves gyerektől mellesleg elvárja az oktatási rendszer, hogy biflázza be a XIX. század gazdaságpolitikáját, egészen a cséplőgépig, abból pedig dolgozatot ír és felel is, hogy ki, miért és hogyan építette a Lánchidat. Nem tudja Clark Ádámot? Nem vágja a hídpénzt? Széchenyi István életét? Egyes, fiam, leülhetsz!
Rohadtul illetékes ezek után abban, hogy mi történjen a Lánchíddal most. Ha valakinek joga van beleszólni, az ő. A tizenévesek átlagban többet tudnak a Lánchídról, mint bármely másik korcsoport, és pláne többet, mint azok, akik szerint Oroszország a normalitás hazája, hiszen ott jól lecsukják azt, akinek a gyereke háborúellenes rajzot készít az iskolában; ezzel szemben Ukrajnában biolaborok működtek direkte az oroszok kiirtására.
Énfelőlem vitatkozhatunk azon, kell-e minden idiótának szavazati jog, de senki se fog meggyőzni arról, hogy ezt életkor alapján kellene szétválogatni. Nem kérdés, hogy rengeteg tizenhat éves kamasz van, aki nemhogy a Lánchídról, de az egész világról – az Európai Unión és Afrikán át egész a Szaturnuszig – tájékozottabb, mint számtalan meglett állampolgár, aki szerint meg kell állítani Brüsszelt, mielőtt levágatja a gyerekeink tökét. Már miért ne szavazhatnának egy informális felmérésen?
Sőt, miért ne szavazhatnának máskor is? Ugyan mi az a képesség, az a tudás, amivel rendelkezik egy krumpliért vett szavazó, de egy tizenhat éves fiatal nem? Ha végignézünk a kormányzati médiagépezeten, vajon milyen célközönség rajzolódik ki abból? Érett? Művelt? Gondolkodó? Megfontolt? Nem: a legállatibb ösztönöknek, a legprimitívebb reflexeknek játszanak, és kifejezetten akadályozza a munkájukat, ha valaki például tudja, merre van Európa, micsoda az tulajdonképpen, és hogy mi a kifogása a mi kis kánságunk ellen. Semmilyen lécet nem látunk, amit meg ne ugorhatna egy óvodás.
De térjünk csak vissza a Lánchídhoz, és a leckéhez, amit bevasalunk a gyerekeken, akiket a döntésekből viszont kirekesztenénk. Ennek az objektumnak csak az egyik különlegessége volt, hogy nem kellett többé révészre várni, hogy Budáról Pestre átkeljen az ember. A másik a jogállamiság, amit akkor még nem így hívtak. Hanem közteherviselésnek.
A Lánchíd botránya abban állt, hogy azon hídvámot kellett fizetnie mindenkinek, kivétel nélkül; vagyis a nemeseknek is, akik pedig hozzászoktak, hogy törvényen felül állnak. A mai érdeklődő talán úgy gondolhatja el ennek a radikalizmusát, hogy elképzeli, Völner Pál vagy Tiborcz István ugyanúgy börtönbe kerül, mint egy biciklitolvaj. Szóval hogy nincsenek kiváltságok, előjogok, jogosítvány a lopáshoz, hanem mindenki fizet: a hídvámszedő bódé előtt paraszt és nemes egyenjogú.
Ez majdnem olyan aggályos, mint hogy egy tizenhat éves gimnazista véleményt nyilvánítson a felnőttek dolgáról.
Végül nem lett belőle nemzethalál, sőt az úgynevezett reformkort még mindig hazánk fénykoraként emlegetjük; úgy tűnik, nincs semmi hátránya annak, ha néhány pohos nemest megfosztunk az előjogaitól. Sőt abba se hal bele az ország, ha elvesszük az összes privilégiumukat, és egy árva fillért se kapnak pusztán a nevükért. Az országnak hídra van szüksége, csatornára, rádióra és újságra, iskolára és egyetemre – de kiválóan megvan nemesek nélkül. Ebbe beleértjük a vitézi rendet is, mellesleg.
Hát ennyi közük van a Lánchídhoz a tizennégy éveseknek. Hogy az övék is. Tűzzel-vassal vertük a fejükbe – hát akkor most álljuk a szavunkat Széchenyi nevében is!