Hogyan lehettél ennyire hülye?

„Apám, te okos ember vagy. Hogyan lehettél ennyire hülye?” – ezt a kérdést tette föl Kornai Jánosnak 1, a kiváló magyar közgazdásznak a saját fia. A fiú arról faggatta apját, mi vette rá, hogy a legsötétebb sztálini esztendők idején kommunistának álljon.

Azt, hogy csakugyan milyen sötét esztendők voltak, Márai Sándor meséli el Föld, föld! című kiváló könyvében. Márai – ahogy akkor nevezték – a „polgári” író szemszögéből tudósít, aki egy árva pillanatig sem táplált rokonszenvet a kommunizmus iránt. A lengyel irodalomban hasonló nézőpontot tükröznek Maria Dąbrowska akkortájt írott naplójegyzetei. Mindketten könyörtelenül bírálták a kommunistákat. Márai ugyanakkor elhagyta Magyarországot, míg Dąbrowska Lengyelországban maradt. Ez előre megszabta gondolkodásuk és magatartásuk fejlődési ívét – Márai „rendíthetetlen” emigráns lett, Dąbrowska a megalkuvás és az ellenállás ingatag egyensúlyának nehéz útját választotta.

Adam Sikora, a kitűnő eszmetörténész pedig – aki (Leszek Kołakowski, Bronisław Baczko, Jerzy Szacki, Andrzej Walicki, Krzysztof Pomian és mások mellett) a „varsói iskola” köréhez tartozott – személyes vallomással ötvözi a filozófiai esszét, amikor a kommunizmus iránti lelkesedéséről számol be 2. A három – olyannyira eltérő – könyvet egy időben olvastam. Számomra szembetűnő közös védjegyük a rendkívül tisztességes tanúságtétel.

Márai a kommunista uralmat szemlélve, azt olyan „térfogatnak” nevezi, „ahol nincs szabadság”, ahol „minden utcasarkon ugyanaz a buktató ólálkodott: az erőszak és a csalás”.

Idővel arra is fölfigyelt, hogy „nemcsak az organizált terror” ácsorog a kapunál, „hanem egy mindennél veszedelmesebb ellenfél, ami ellen nem lehet védekezni: a butaság”. A kommunisták az ő számára „egykönyvű emberek” voltak, akik esztelenül ismételgették a kívülről bemagolt szólamokat. „Olyan emberek között jártam, hallgattam vagy vitatkoztam, akik hajlandók voltak beverni mások vagy a maguk fejét, de nem voltak hajlandók engedni, amíg merev és konok elméletükkel zsákutcába nem jutottak. (…) A »marxizmust« – amiben voltak szép eszmék, száz év előtt volt benne jogos társadalmi és emberi felháborodás – átplántálta a változott jelenbe a vaskalapos, vicsorgó, konok maradiság. (…) A kommunisták, a hívők, fanatikus[…]an hittek az Eszmében – aminek a gyakorlat már fittyet hányt[.] (…) Fanatikusokkal, ha a tetejébe buták is, nem lehet vitatkozni.”3

Másként szólva – a kommunizmus a terror és butaság mellett hitet is jelentett.

Kornai János – gondolom – osztaná ezt a vélekedést. Visszaemlékezésében fiatal, megalkuvást nem ismerő kommunistaként festi le magát, aki pártbéli felettesei valamennyi utasításának kész eleget tenni, és az egész életet hajlandó alárendelni a kommunista pártnak.

Adam Sikora Aleksander Wat után megismétli, hogy a kommunizmus „kelepcét jelentett a hívő természet, az istenhitét vesztett vallásos alkat számára”.

És mi van a terrorral, a butasággal? Hisz egyetlen gondolkodó embert sem kerülhettek el a kételyek a „marxista-leninisták” szellemi teljesítménye láttán. Sikora leírja, hogyan védekezett a kétkedés „értelmiségi betegségével” szemben:

„Azt mondtam magamnak: ember, értsd meg, ez a harc filozófiája, egyértelmű és kifejező, úgymond fejszecsapás-szerű megoldásokat kell hát választania; a parancs és az agitációs erő határozottságával kell rendelkeznie. Nem, ez nem durvaság, csak a tan társadalmi működése érdekében véghezvitt szükségszerű egyszerűsítés. A világ megváltása a célja, nem a szellemi elithez szól tehát, hanem a tömegekhez – a munkásosztályhoz, amely a materiális erő fölött rendelkezik s amelyen végső soron minden áll vagy bukik. Az ő befogadása számára kell hát hozzáférhetőnek lennie. A nemzetközi proletariátus vezető szerepének szüntelen dicsőítése, az arcképek, szobrok, szentélyek, fohászszerű ditirambusok, ájtatos sóhajok is… Hiszen ő maga – eleinte így vélekedtem – szerény ember, s csupán arról van szó, hogy ezeknek a másfajta, egyszerű embereknek szükségük van az efféle kultuszra. Hisz mindig megvolt a maguk katekizmusa, mindig valamiféle jó, gondoskodó Istenre vágytak.”

Sikora beszámol a „magasztos eszmények és a hétköznapi élet igazsága: a szervezett erőszak, a mindenható titkosszolgálati és pártapparátus, a politikai perek, a besúgás, az élet részletekbe menő szabályozása, a gátlástalan nyomás és ellenőrzés” között feszülő ellentétről is. „Győzködtem magam: ne felejtsd el, mit követel a helyzet, gondolj az egyre élesedő osztályharcra, a két rendszer elhúzódó összecsapására. Érted: »ez a harc lesz a végső«, háború idején pedig az van, ami háborúban szokott lenni, hisz ismered a törvényeit, a saját bőrödön tapasztaltad meg őket. Ne érzékenykedj hát, légy férfi, nincs favágás forgács nélkül. (…) Fogd föl, hogy olykor a rosszból is jó kél ki, akár a tojásból a csibe. Hagyj föl ezzel az üres moralizálással, szabadulj meg a széplelkű frázisaidtól, ismerd el, hogy a cél szentesíti…”

Adam Sikora, a filozófia fiatal famulusa így rendelte el önnön „agymosását”. Ez azonban csak egy bizonyos határig járhatott sikerrel. Egyre több lett a forgács, a cél pedig nem egyszerűen távolodott, inkább egyre illuzórikusabbá vált. Szentesítheti-e ilyes cél az alattomos eszközöket? Nem fordítva történt e inkább – nem az eszközök jelölték-e ki a következő célpontot a maguk alattomosságával. (…)

Minek köszönhető hát, hogy a nyilvánvalóan „rossz” kommunizmus – egyébiránt tanult és becsületes – emberek tízezreit vonzotta világszerte? Ahány bátor volt kommunista, annyi történet: mást mesél Milovan Gyilasz és Jorge Semprún, mást François Furet és megint mást Leszek Kołakowski. Adam Sikora elbeszélését, amelyre az önmagával való szembenézés és saját gondolati útvesztőinek megértési szándéka sarkallta, a legérdekesebbek egyikének tartom. Keserű öniróniától sem mentes, mégis nyugodt távlatból írott kötetében a szerző saját tévedéseit és kételyeit a filozófia örök érvényű kérdéseivel kísérli meg ütköztetni.

Esszéi a szenvedésben, a közösségben, a Történelemben és az emberi sorsban keresik az értelmet. De miféle értelem rejlik a szenvedésben? A nürnbergi törvények által zsidónak minősített fiatal srác nem kerülhette el, hogy föltegye magának ezt a kérdést. Ez a srác hamis papírokkal élte túl a megszállást az árja oldalon, és alkalma nyílt közelről szemügyre venni a „krematóriumok korának” igazságát, akárcsak a zsidók bújtatásán nyerészkedő és elhagyott lakásaikat kifosztó szélhámosok és üzérek tetteit is.

Sikora így Jób szenvedését rekonstruálja, aki reménytelenül kérdezi: de miért? A kérdésre a Biblia nem nyújt meggyőző választ. A különféle lehetséges magyarázatokat mérlegelve Jób kétségbeesett kiáltása végül egybecseng a rossz és a szenvedés titkával szembeni tehetetlenség felismerésével. Jóbnak ugyanis – írja Sikora – tudomásul kellett vennie, hogy „a Teremtő igazából semmivel sem marad az adósa, és semmilyen cselekedetre nem kötelezhető; ő maga ellenben mindenért hálát ad Istennek, amit birtokol és amire vágyik, mindenért, még saját létezéséért is, annak minden gazdagságával és nélkülözésével, örömével, szenvedésével és a fölszabadulás reményével együtt.”

A rossz és a szenvedés Isten tervének része, akiben bízni kell.

E bizalom, e vallásos teodícea – írja Sikora – „számomra már elfogadhatatlan volt. Isten nem élte túl a koncentrációs táborokat, legközelebbi hozzátartozóim halálát. De az Isten hiányával keletkezett űrt muszáj volt kipótolni valamivel. Ugyan, lehet-e értelmesen élni az értelmétől megfosztott valóságban? Hiszen a sóvárgás, hogy egy áttetsző világban létezzem, amelynek működése és céljai körülírhatóak, érthetőek és elfogadhatóak, nem holmi múlékony óhaj, hanem az emberi kondíció szilárd alkotóeleme. Olyan világ után vágyódunk, amely értelemmel bír, és ettől a vágytól nem áll módunkban szabadulni.”

Ha pedig így állunk, ezt az értelmet a valláson kívül kell keresni – az életben, az emberek között, a közösségben. (…)

A marxisták titkos fegyverét az a meggyőződés képezte, hogy megfejtették a Történelem titkát. A Történelmet hatalmas spektákulumnak tartották, amiben sorra vázolták az egymást követő színeket – az ősközösségtől a rabszolgaságon és a feudalizmuson át egész a kapitalizmusig -, hogy megrázkódtatások, konfliktusok és forradalmak közepette megnyissák a paradicsom kapuját, vagyis elvezessenek a kommunizmushoz. Azt mondták magukról: a Történelem követei vagyunk, a Történelem által kijelölt fejlődés útján haladunk, aki pedig más úton jár, elkerülhetetlenül a történelem szemétdombján végzi.

Ebben a Történelem iránti rajongásban semmi újdonság nem volt. Az egész XIX. század az erről szóló viták jegyében telt. „A történelem hatalmának fölismerése – írja le Sikora a korabeli dilemmát – arra intett, hogy kiegyezzünk vele. Ugyanakkor ezt emberi módon tegyük, a történelem olyan intellektuális asszimilálása révén, amely lehetővé teszi az eszmény és a valóság, az erkölcs és az élet, a tehetetlenség érzése és az erő vágya közt tátongó szakadék betemetését. (…) Ilyen interpretációs perspektíva megteremtéséről volt szó, amely lehetővé teszi tehát, hogy a történteket ne csak a dráma vagy a tragédia, hanem az ígéret és a remény kategóriájában is átélhessük, s amely ráadásul pozitív tartalmat talál az emberi szenvedésben.”

A francia romantikus, Victor Cousin kifejtette, hogy „amennyiben Isten a történelem ura, akkor magától értetődik, hogy minden a maga helyén van”, mivel az egész a Gondviselés által kijelölt cél felé igyekszik. Ezért kell mindig a győztesek oldalán – avagy utólag az ő oldalukra – állni, hiszen ők „az emberiség haladásának szolgái”. Lehetünk könyörületesek a legyőzöttek iránt, de a rokonszenvünket és a támogatásunkat mindig a győzteseknek kell fönntartanunk.

Ez a gondolkodásmód a történelmi fanatizmust ötvözi az erkölcsi konjunktúralovag mentalitásával – a morál mindig a győztes hadak oldalán áll.

Azok viszont, akik meg akarták váltani a világot – a radikális forradalmárok -, ezzel nem érthettek egyet. Számukra a Történelem ekként értelmezett elfogadása egyszerűen a fönnálló valóság megszilárdítása volt, amit – az igazság és az igazságosság jegyében – megvetettek és elutasítottak. A radikálisok – mondja Sikora – „a létező állapot teljes lerombolását” hirdették. Az etikai abszolutizmus képviselőiként a létező rossz mindennemű igazolását elvetették. A rossz az rossz, és csakis rossz, a hazugság nem több mint hazugság – mondták, és manicheus módon szembeállították vele a forradalom utáni, igaz és jó világot.

A forradalmi gondolkodás keretein belül mozgó marxizmus azzal a meggyőződéssel foglalta magában a régi, erkölcsileg rohadt világ totális megsemmisítésének eszményét, hogy a kommunista rend megvalósulása a történelem folyamatának elkerülhetetlen fejleménye. A marxizmus tehát az igazságtalanság ellen hirdetett forradalmi lázadás pátoszát összekapcsolta a lázadás boldog végkimenetelének garanciájával. A forradalmár marxista ennek megfelelően azt vethette oda az elkötelezetleneknek: csatlakozzatok hozzánk, mert mi nemcsak az erkölcsi fölemelkedést biztosítjuk számotokra, hanem a győzteseknek kijáró kényelmet is. És hát sokan csatlakoztak is…

„A háború után a minden viszonyítási ponttól megfosztatott világ kibontakozó káoszában – írja Sikora – mintegy természetes igényként merült föl a közös, teljességre törekvő doktrína, ami mindent rendbe tesz és garantálja a bizonyosságát.” A hitleri poklokból menekült fiatal számára „a marxizmus ezt kínálta föl”. „Kritikátlanul védelmembe vettem – emlékszik vissza Sikora. – Fejembe véstem a történelmi fejlődés vastörvényeit. Ezek mindent, a letűnt világ összes negatívumát megmagyarázták, valamint új világot hirdettek. Nem, nincsen más út. (…) El kell fogadni a bekövetkezett tényszerűséget, még ha olykor embertelennek tűnik is, meg kell szabadulni az együttérzéstől, a vesztesek iránti »szentimentális rokonszenvtől« is. A történelem értelme ugyanis kényszerítő jellegű, elfogadásra méltó objektív irány rajzolódik ki benne – az emberek fölszabadításának végső perspektívája a szolgaság, a nélkülözés, a kizsákmányolás és ezernyi más kínszenvedés alól. Ha pedig tudatosítjuk magunkban e szükségszerűséget – nos, az azt is jelenti, hogy részt veszünk a megvalósításában. A részvétel ugyanis az emberi értékek, az ember etikai érzékenységének és társadalmi felelősségének kérdése. Valamint a szabadság kérdése. Hisz a szabadság a szükségszerűség tudatosítása és elfogadása. (…) Aki a szükségszerűség ellen lázad, az óhatatlanul a vesztébe rohan, »a barikád helytelen oldalán« landol és »a történelem szemétdombján« végzi. Ez volt akkor a meggyőződésem…” (…)

Mindazonáltal e meggyőződés a szóban forgó nemzedék nem csekély hányadának vált osztályrészévé. Manapság gyakran találkozunk azzal a vélekedéssel, hogy az ideológia csupán a rossz, a diktatúra, a hazugság álcája volt. Nem hiszem, hogy ez az állítás – amelyet nemegyszer harag és fájdalom, máskor bosszúéhes, hitvány irigység jellemez – teljességgel megalapozott volna. Természetesen nem hiányoztak a banális motivációk sem. Maga Sikora kertelés nélkül ír „a visszatérő zsidó sors miatti félelméről”, a vágyról, hogy „a győztesek táborához tartozzon, és soha többé ne kelljen bujkálnia”. (…)

A társadalmi változások támogatása – a mezőgazdasági reform, a közoktatás fejlődése, az ipar államosítása – egybefolyt a fasizmus fölött győzedelmet arató erő igézetével. És valahol az egész mögött pedig ott rejlett a kiúttalanság érzése. Mert milyen kiút lett volna lehetséges? A kivándorlás? Egy egész nép nem vándorolhat ki csak úgy. (…) A belső emigráció? De aki így döntött, annak rendkívüli öntudattal kellett rendelkeznie, és vállalnia kellett a teljes marginalizálódást, a meddő várakozást a változásra, ami talán soha nem jön el. (…)

Nem árt fölidéznünk még egy tényezőt – a humanista gondolkodás és a liberális értékek válságát. Márai Sándor 1948-ban, amikor a győzedelmes bolsevizmus már nemcsak a szólás, de a hallgatás szabadságától is megfosztotta az írót, úgy határozott, elhagyja Magyarországot. Számára ez még a náci elnyomásnál is rosszabb volt, hiszen a nácik nem tartottak igényt az író Hitlert és a Harmadik Birodalmat éltető dicshimnuszaira. Szorongva állapította meg: „Ahogyan néhány év előtt a társadalom vezető rétegeinek rögeszméje volt, hogy a bolsevizmussal szemben nincsen más védekezés, csak a fasizmus, úgy hirdették most a kommunista társadalom vezető személyiségei, hogy a – szerintük – újraéledő »imperialista-fasiszta« veszéllyel szemben nincs más védekezés, csak a bolsevizmus.”

A magyar elit bizonyos részének átvedlését, azt a körülményt, hogy „a fasiszták inget váltottak”, a nyilasokból bolsevikok lettek, Márai keserű megvetéssel szemlélte. Milyen jól értjük őt! Próbáljuk meg mégis másik szemszögből szemügyre venni ezt a szomorú folyamatot: a két totalitárius gigász közé szorult kis magyar nemzet a túlélés érdekében kénytelen volt alkalmazkodás útjait keresni. Kereste a nemzet, keresték az emberek…

Márai, mérlegre téve az életét, egy barátja szavait idézte: „Sokan voltunk, akik úgy vélekedtünk a múltban, hogy Magyarország társadalmi és gazdasági berendezkedése, szellemi világképe megérett a gyökeres változásra. Mi, »polgári humanisták« nem tudtuk ezt a meggyőződésünket megfelelő hangsúllyal világgá kiáltani, mert az ember, aki egy szenvedélyesen meghasonlott korszakban az »emberi mérték«-et hirdeti, mindig elégedetlenséget vált ki: a »közép« – még az arisztotelészi »közép« embere is! – a jobboldaliak számára mindig baloldali, a baloldaliak számára gyanús jobboldali marad… De igaz, hogy mi, »polgári humanisták« sok mindent akartunk: egy méltányos és értelmes földreformot, (…) akartuk a munkásvédő szocializmusnak azokat a változatait, amelyek Nyugaton már megvalósultak; akartunk a hierarchikus »úri Magyarország« helyében egy emberi Magyarországot. Mindezt akartuk, de nem voltunk elég erősek és következetesek, hogy szándékainkat megvalósítsuk. És egy napon megjelent az országban a Vörös Hadsereg, s a nyomukban felsorakozott kommunisták nekikezdtek gyarmatosítani az országot. Közben azt ígérték, hogy megvalósítják mindazt, amiben hittünk, de aminek megvalósításához mi – liberálisok, humanisták, demokraták – nem voltunk eléggé erősek, sem eléggé bátrak. Nem teremtettük meg az »emberi Magyarországot…«„.

A humanista és a liberális erőtlenségének e megindító vallomása tökéletes hátteret nyújt ahhoz, hogy jobban megértsük, miért hittek emberek százai, ezrei a kommunisták ígéreteinek. A valódi választás hiánya miatt. A választás hiánya általában a rossz választásoknak kedvez…

Ma, a kommunizmus végső bukása és a Szovjetunió szétesése után, nagyon nehéz az egykori ember és az egykori választások drámáját megérteni. Könnyű követ vetni rájuk, könnyű ugyanolyan fanatikus megvetéssel leköpni az egykori kommunistákat, ahogy ők köpték le apáik és bátyáik nemzedékét. (…) Hisz nagyon jól értjük Márai Sándort, aki a humanista értékek és a szabadság szellemének csődjét átérezve, tele tehetetlenséggel és megvetéssel a kommunizmus nyomorúsága iránt, örökre elhagyta a hazáját. De próbáljuk megérteni akkor azokat, akik nem vándoroltak ki. Akik ugyanazt a jellegzetes hibát követték el, amit az idő tájt sokan – támogatták a kommunizmust. Vakságból, reménytelenségből, félelemből.

Kornai János így írt: „A magyar zsidó értelmiség (…) számottevő részét a kommunista párt felé terelte 1944 traumája. (…) Ezért érezte a zsidók jelentős része, hogy a kommunista pártot kell támogatnia, azt a pártot, amely a legélesebben állt szemben a Horthy-rendszerrel. (…) Függetlenül attól, hogy milyen jövendő társadalmi-gazdasági rendszert ígért a kommunista párt és függetlenül attól, milyen volt az a rendszer, amely a Szovjetunióban már létrejött, már az is elegendő oknak tűnt a kommunista párt támogatására, hogy (…) [az] jelenti a legbiztosabb garanciát a fasizmus újjáéledése ellen.”

Mondhatnánk: annyi különféle út vezetett a kommunizmushoz, ahány különféle út később a kommunizmustól a szabadsághoz. A múltat nem lehet visszavonni, visszavenni azonban lehet. Márai Sándor a tehetetlen látnok pontosságával értette meg és írta le a kommunizmust – ezért választotta az emigrációt, noha egészen 1948-ig úgy gondolta, együtt képes élni a kommunistákkal. Emigrációja szerencsére termékenynek bizonyult – nem akármilyen irodalmi életművet köszönhetünk neki.

Kornai János többé-kevésbé 1956-ig szolgálta a kommunista pártot. Akkor csatlakozott a lázadókhoz. Ezután pedig már becsületes tudós volt.

Adam Sikora ugyancsak – többé-kevésbé – 1956-ig szolgálta a kommunista pártot. Azután már csak becsületes egyetemi tanár és eszmetörténész volt.

A kommunizmussal ápolt szoros viszonyukból sokat tanultak, és sok mindent megértettek. Megtanulták hibátlanul fölismerni a kommunista újbeszél blődségeit, hazugságait, szofizmáit, zsarolásait. Megértették Arisztotelész gondolatát a zsarnoki hatalomról, amely – írja Sikora – „megkísérel kölcsönös bizalmatlanságot szítani, mert egyetlen zsarnokság sem dől romba az előtt, amíg egyesekben nem ébred bizalom egymás iránt”.

Érdemes az emlékezetünkbe vésnünk ezt a gondolatot, tekintettel arra, hogy az uralmon lévők zsarnoki hajlamai a marxista-leninista ideológia kimúlása után is tovább élnek.

(…) Ez a történet ugyanakkor nagyon tanulságos és – sajnos – ma is aktuális. Mert a halott bolsevizmus szociálnacionalizmus képében újjáéled, és olyan eszmévé képes válni, amely tömegeket ránt magával – aminek a véres balkáni háborúk ékes bizonyítékai. Így akkor is, amikor antikommunista retorikához folyamodik – fanatizmusával, az értékek és a demokratikus intézményrendszer instrumentalizálásával, az ellenfél dehumanizálásával, a párbeszéd, a kompromisszum és a tolerancia szellemisége iránt tanúsított megvetésével -, a kommunizmus tökéletes tükörképévé válik. (…)

Adam Sikora könyve arra tanít, hogyan álljak ellen a zsarolásnak és a lármának. Arra, hogy az új időkben hogyan ne legyek „annyira hülye”…

(Pályi Márk fordítása)

1 Kornai János: A gondolat erejével. Rendhagyó önéletrajz, Osiris, 2005.

2 Adam Sikora: Między wiecznością i czasem (Örökkévalóság és idő közt), Znak, Kraków, 2006.

3 Márai Sándor: Föld, föld! Vörösváry, Toronto, 1972.