Élet és Irodalom,
LII. évfolyam, 15. szám, 2008. április 11.
ADAM MICHNIK
A két ország jelenkori történetének párhuzamai és különbségei indokolják, hogy viszonylag rendszeresen közöljük az alighanem legtekintélyesebb lengyel liberális értelmiségi elemzéseit. A következőkben részlet olvasható abból az előadásból, amely 2007. december 11-én hangzott el a Varsói Egyetem Előadások az új évezredre című sorozatában a Jog és Igazságosság Pártjának bukását hozó lengyel, illetve az Egységes Oroszország Párt győzelmét hozó, kétséges tisztaságú oroszországi választások után.
Naomi Klein, a híres baloldali publicista, az alterglobalizmus vezető alakja nemrég olyan cikket közölt a Los Angeles Timesban, amely a lengyel átalakulás egyfajta kritikájának szélsőséges példája. Arról írt, hogy az egyik kanadai repülőtéren meghalt egy lengyel férfi, aki Lengyelországból jött, nem tudott angolul, órákig kóválygott tanácstalanul, aztán hisztériás rohamot kapott, és egy székkel betört egy üvegfalat. A kanadai rendőrség sokkolót használt vele szemben, a férfi pedig meghalt. Tragikus eset, a rendőrség esztelen brutalitása vezetett ide – mondja minden lengyel. És mégsem.
Úgy fest – írja Naomi Klein –, „hogy a lengyel férfi másfajta sokknak esett áldozatul, már korábban. Ez a lengyel épp csak átlépett a felnőtt korba, amikor 1989-ben Lengyelország megkezdte a „sokkterápiának” nevezett nagyszabású kísérletet. Azt ígérték neki, hogy ha egy kommunista ország hajlandó elfogadni egy sor brutális gazdasági reformot, jutalmul normális európai állam lesz, olyan, mint Franciaország vagy Németország. Egy darabig fájni fog, de annál fényesebb lesz a jutalom. Csakhogy az olyan fiatal munkások életében, mint ez a lengyel férfi, nem érkezett el a „normalitás”. Szedőként és bányászként évekig nem kapott munkát, a törvénnyel is összeütközésbe került.
Ami Vancouverben történt, abban mégsem csak a lengyel átalakulás, hanem legalább ennyire a világgazdaság, a globalizáció egyre durvább természete nyilvánult meg, ahol az ember elhagyatott, magányos és védtelen.”
A cikkből megtudjuk, hogy a lengyel férfi, aki a kanadai rendőrség brutalitásának esett áldozatul, valójában a lengyel demokratikus átalakulás áldozata.
Egy lengyel publicista, aki baloldalinak vallja magát – egyébként éles eszű és szellemes szerző – , más diagnózist állít fel. 1989 után – vonja le a következtetést – a Szolidaritás és a KOR1 hagyományához kötődő baloldali értelmiség megtagadta társadalmi kötelezettségeit, amikor Leszek Balcerowicz2 piaci reformjait támogatta.
„Így kezdődött – írja publicistánk – a lengyel értelmiség másfél évszázados történetének minden bizonnyal legnagyobb válsága. Jelzésértékű, hogy amikor Giertych, Lepper és Kaczyñski populizmusát jellemezték, erősen felnagyították a valódi veszélyt, és messze vittek a valódi forrástól. És ez pontosan azért történt így, mert ez a populizmus elsősorban annak az elitnek az érdekeit sértette, amely azután keletkezett, hogy megtagadta az értelmiség anakronisztikusnak tartott kötelezettségeit. Ezért azonosult a nép Kaczyñskivel, nem pedig a régi értelmiséggel.”
„A hazugság növényét az igazság kicsiny magjából neveld. / Ne kövesd azokat, kik a valót megvetvén hazudoznak. // A hazugság legyen a tényeknél logikusabb, / Hogy a vándorlásban megfáradtak enyhülést leljenek benne”3, írta Czesław Miłosz.
A baloldali publicista hangütését jól ismerjük a XX. század történetéből; ez a másként gondolkodókkal, a liberálisokkal vagy az olyan naiv gerinctelenekkel szemben tanúsított lenéző felsőbbrendűség hangja, akik még nem fogadták el azt a baloldali „nyilvánvaló alapigazságot”, hogy a mennyiség átcsap minőségbe, az osztályharc pedig a történelem motorja.
Különösen érdekes a bűnös keresése, akit publicistánk a KOR és a Szolidaritás utáni értelmiség körében vél megtalálni.
Honnan tudjuk ezt? A jó nemzetet elárulták a rossz értelmiségi elitek.
Nemegyszer hallhatjuk: abban érhető tetten az értelmiség árulása, hogy primitív ökonomizmusba plántálta át a liberális demokrácia szellemét, és feltétlen támogatója volt Leszek Balcerowicz politikájának. Nem osztom ezt a véleményt, inkább afelé hajlok, hogy a lengyel értelmiség tizennyolc évig védte a demokratikus, pluralista és toleráns állam eszméjét.
Ha mérlegeljük az utóbbi kétszáz év örökségét, ez nem volt könnyű – a szuverenitás és a demokrácia ideje nagyon rövid volt, és rossz emlékeket hagyott maga után. Nemzetünknek olyan lett a történelme, amilyen, és most is olyan, amilyen. Egyébként minden nemzetnek olyan értelmisége van, amilyet megérdemel, bár én azt hiszem, a mi nemzetünket jobb az értelmisége, mint amilyet megérdemel.
Hasonló értékelést fogalmaz meg – a jó nemzet és a rossz elit kérdésében – egy magát jobboldalinak nevező ismert publicista. Azt állítja, hogy a Szolidaritás baloldali elitje kiegyezett a kerekasztalnál a kommunistákkal, azok pedig átadták nekik a hatalmat. Ez egyetlen párt, a varsói-krakkói szalonnak is nevezett Szabadság Unió kormánya volt, és egyetlen laphoz, a Gazeta Wyborczához kötődött. Cserébe a kommunisták megkapták a gazdasági hatalmat, ez vezetett az oligarchák kasztjának kialakulásához. Így lett a III. köztársaság olyan állam, amelyet a titkosszolgálat, a „vörös” és „rózsaszín” politikusok rendje, a korrupció és az idegen hatalmaknak való behódolás tart gúzsba kötve. E kóros állapot eredményeképpen a kormányközeli elemek meggazdagodtak, a társadalom többi része elszegényedett, megnőtt a munkanélküliség, a bűnözés, idegen kulturális minták (például a homoszexualitás és a kábítószerek) árasztották el az országot, és megjelent a katolikus egyház ellehetetlenítésére törekvő erkölcsi nihilizmus.
A győztes párt fordulatot akart hozni az események e tragikus láncolatába, ezért azt hangoztatta, hogy létrehozza a szolidáris, hazafias, antikommunista, a III. köztársaság vétkeitől és gaztetteitől mentes Lengyelországot.
A IV. köztársaság – hangoztatták – megvédi a nemzetet Oroszország és Németország fenyegető lépéseitől, amelyeket az előző kormányok szó nélkül hagytak; kiszabadítja a népet a régi rendszer elitjéből alakult titkos „hálózat” béklyójából, amely demoralizálja és kirabolja, az idegen tőke kezére játssza Lengyelországot, fronttá szerveződve védi a gonosztevőket és jogi csűrés-csavarással lehetetleníti el az építő kezdeményezéseket; kiáll a melegek mellett, továbbá bírálja a Radio Maryját, semmibe veszi a lengyel hagyományokat, de ajnározza a kommunista Lengyelország idejéből ránk maradt bűnözőket és ügynököket.
Két éven át láthattuk, milyen eredménnyel jártak ezek az ígéretek. Érdekes módon összesen egy titkos összefonódást talált a kormányzó párt – a kormányzó koalíció soraiban.
Itt nincs hely arra, hogy megvédjem a III. köztársaságot, vagyis a szabad Lengyelországot és annak 1989 után elért vívmányait.
Ezek voltak az ország legjobb évei az elmúlt három évszázadban. Lengyelország demokratikus és önálló állam lett, növelte gazdagságát és biztonságát azzal, hogy csatlakozott az Európai Unióhoz és a NATO-hoz.
Nem lett – ez „nyilvánvaló alapigazság” – bűntelen ország, ahol mindenki egészséges, boldog és istenfélő, fiatal, szép és gazdag.
Sosem lesz az, pedig ezt ígérik a miniszterek és az ügyészek minden sajtótájékoztatón, ezt ígéri egy bizonyos rádióállomás is, amelyet – könyörületesen – nem nevezek meg.
Azt, hogy milyennek kellene lennie Lengyelországnak az „erkölcsi megújhodás” után, Kaczyñskiék kormányzásának két évében tudtuk meg.
Ez a botrányokkal és közönséges törvénytelenségekkel teli politika viszont – meglepően eredményes volt. A kormányzó párt vesztett ugyan, de több mint ötmillió szavazatot szerzett. Miért?
Két hipotézis látszik megfontolandónak.
A posztkommunista országokat elborító populizmushullám szisztematikusan működik. Visszakívánja a kommunista rendszer egyes elemeit, azt az időt, amikor nem volt munkanélküliség, az árakat pedig kordában tartotta az állam. A munkanélküliség és az átalakulás időszakának súlyos egyenlőtlenségei ütköztek meg itt a kommunista korszak munkástársadalmában általánosan vallott egalitárius éthosszal. Ugyanilyen mélyen gyökerezett az a meggyőződés, hogy az államnak feladata a leggyöngébbek pártfogolása.
A Szolidaritás a szociális követelések mellett a munka világában való egyenjogúság és az emberek közti szolidaritás eszméjét hangoztatta, az átalakulás viszont privatizációt és versenyt hozott. Az egyenlőség és az emancipáció eszméje a piacgazdaság logikájával került szembe. Ebből származott a kiábrándulás és a frusztráció, márpedig ez a kettő gyűlöletet és haragot szül. Amikor ilyen érzelmeket keltünk, mindig vannak a nacionalista felhangok is – ezek a mások ellenében összetartó nemzet, az „ostromlott erőd” tudatát erősítik, az idegen érdekeket szolgáló, álcát viselő „mások” keresését ösztönzik.
*
Az utóbbi két év történeti politizálása már nemegyszer volt bírálat tárgya. Itt csak azt a gondolatot fűznénk hozzá, hogy lehet a német- és oroszellenes indulatokat tüzelve politizálni, de – mint Andrzej Wajda tette a Katyñról készített filmjében – ki is lehet mondani az igazságot a két totalitárius zsarnok közé ékelődött nemzet sorsáról; lehet inkvizítori-ügyészi szenvedéllyel bélyeget ragasztani a sokfajta tapasztalattal rendelkező emberek homlokára, de arra is lehet törekedni, hogy megértsük az 1939 és 1989 között eltelt ötven év drámáját, amikor a lengyelek kénytelenek voltak különféle túlélési stratégiákat találni. Végül lehet feltárt igazságnak tekinteni a spiclijelentéseket, lehet őket hirdetni a médiában, megszegve a tisztesség elemi normáit, de azt is lehet elemezni, hogy sokszor milyen tragikusan bonyolult volt a lengyel sors a mindenható titkosszolgálat irányítása alatt.
Tudjuk már, melyik utat választották az „erkölcsi megújhodás” lovagjai – a cinizmussal kikövezett utat, ahol a legmagasabb állami méltóságok adták áldásukat a hazudozásra és a rágalmazásra. Leköpdösték a legjobbakat és legnemesebbeket. A csőcseléknek szinte mindent elnéztek.
Ezután már bőséges széles sugárban áradt szét a gyűlölet. „Ha valóban gyűlölködünk – írta Leszek Ko³akowski –, akkor épp olyan kritikátlanul szemléljük önmagunkat, mint azt, amit gyűlölünk, hiszen kritikusnak lenni nem más, mint észrevenni a különbséget, a gyűlölet pedig megfoszt minden különbségtevő képességünktől. Totális és feltétlenül helyes magatartásunkat mások ugyanilyen totális, feltétlen és javíthatatlan alávalóságával állítja szembe.”
De van-e veszélyesebb annál, ha meg vagyunk győződve arról, hogy feltétlenül helyes, amit teszünk?
Ezért annál, hogy ki nyerte meg ezt a választást, fontosabb az, ki volt a vesztese. Mert a 2007. októberi választáson a putyinizmus lengyel változata veszített. A lengyelek kinyilvánították, hogy elegük van abból, hogy a gyanakvás és a félelem országában élnek, és annál a rendszernél, ahol egy tévedhetetlen vezér és annak hű csapata irányít, többre becsülik a parlamentáris demokráciát. Ezt a jelet küldte Varsó a világnak; a világ pedig megkönnyebbülten lélegzett fel.
*
Ennek a jelnek – a Moszkvából küldött jel ismeretében – még egy fontos jelentése van. A posztkommunista világ még mindig válaszúton áll. Választhatja a demokratikus utat; de elindulhat az önkényuralmi diktatúrák útján is. Ilyen válaszúton áll Oroszország is; hamis és megalapozatlan az az előítélet, hogy az orosz demokrácia hosszú távon kudarcra van ítélve. Ezért a demokratikus világ feladata, hogy kitartóan támogassa az orosz demokrácia táborát és az oroszországi civil társadalom intézményeit.
A lengyel társadalom, ez mélységes meggyőződésem, letette az utolsó nehéz állampolgári érettségi vizsgát – a nem tökéletes, bűnnel és mocsokkal teli demokráciát választotta, de elutasította azt a pártot, amely a teljes és következetes tisztaságra való törekvést hirdette. Mert tökéletes csak a diktatúra lehet – már amelyik.
Joseph Ratzinger jegyezte meg: „Az a feltevés, hogy a világ egyszer eléri a teljes tökéletesség állapotát, nem számol az ember szabadságával és azzal, ami ebből következik: az ember nem csalhatatlan. Alapjaiban torzítja el az antropológiai igazságot. Nem abból a szempontból vizsgálja az ember üdvözülésének kérdését, hogy érdemes-e arra az ember erkölcsileg, nem ezt keresi az emberi személyiség legmélyén. Előre eltervezett mechanizmusok segítségével akarja megváltani az embert, így éppen az emberi jellegéről feledkezik meg. (…) Az előre eltervezett megváltás a koncentrációs táborok megváltása, az emberiesség vége.”
A jelenlegi pápa, XVI. Benedek e gondolatát érdemes megfontolniuk mindazoknak, akik szerint a vezér „erkölcsi megújhodásról” szóló gondolatai „nyilvánvaló alapigazságok”.
Szerintünk, akik nem hiszünk e „nyilvánvaló alapigazságokban”, amelyek a különleges szolgálatok műveletei és az ellenfelekre szórt rágalmak segítségével válnak valóra, október 21. a következetlen fajtához tartozó emberek megfontoltan bátor és következetes aktusa volt.
„A következetlen emberfajta – írta Leszek Kołakowski A következetlenség dicsérete című esszéjében – még mindig az egyik fő reményforrás arra, hogy az emberi faj talán még képes lesz életben maradni. Hiszen ez ugyanaz a faj, amelynek egy része hisz Istenben és abban, hogy az örök üdvösség magasabb rendű, mint a mulandó javak, mégsem követeli, hogy megint máglyát rakjunk az eretnekek számára; másik része nem hisz Istenben, és elfogadja a társadalmi átalakulások forradalmi eszközeit, de elutasítja azokat a cselekvésformákat, amelyek kedvezhetnek ezeknek a változásoknak, amennyiben ezek a módszerek nyilvánvalóan ellentétesek azzal a fajta erkölcsi hagyománnyal, amelyben felnőttek.
Más szóval, a teljes következetesség egyet jelent a gyakorlati fanatizmussal, a következetlenség pedig a tolerancia forrása. (…) A következetlenség egyszerűen a világ ellentmondásainak titkos tudata.”
*
Mégse áltassuk magunkat – nem ez a harc volt a végső. (…) „Amikor a tömeg – írja Ortega – önállóan cselekszik, egyéb eszközök híján az mindig egyféleképpen történik: lincseléssel. (…) a tömegek mostani győzelmével győzedelmeskedik az erőszak is, (…) ezt tette meg a tömeg az egyetlen ratiónak, az egyetlen elvnek.”4
Ortega szavai örök figyelmeztetést hordoznak: a populizmus még sokáig velünk marad. És még sokáig ellentmond a demokratikus rendnek az autoriter állam elképzelése, amely a vélt vagy valódi ellenséggel folytatott mindennapi háborújában az állampolgári szabadságjogok megvonására fog törekedni. A populizmus ellenkezik a parlamentáris demokráciával, lenézi a pluralizmust és a kisebbségi jogokat. Először kijelenti, hogy megveti az elitek polgári demokráciáját, ehelyett „valódi demokráciára” törekszik, ahol „egy szakácsnő is elkormányozhatja az államot”. Végül létrehoz egy vezér által irányított államot, ahol egy szakácsnő hozzáértésével irányítják az embereket.
Akkor miért hagyja a demokrácia, hogy hatalomra kerüljenek a populisták a demokratikus választásokon? Azok a populisták, akik azt mondják: amíg kisebbségben vagyok, jogokat követelek magamnak, mert ilyenek a te elveid, ha pedig többségben vagyok, megvonom a jogaidat, mert az én elveim meg ilyenek.
Mert a demokrata tudja, hogy a demokráciában ellentmondás rejlik; következetesen tolerálja saját ellenségeit, amíg azok erőszakhoz nem folyamodnak. Azt is tudja, hogy ezzel kockázatot vállal, mert nem számíthat viszonzásra. Márpedig ez a rémes demokrácia – mondta Winston Churchill – valóban a kormányzás legrosszabb formája, ha nem számítjuk a többi formát, amelyekkel újra meg újra kísérletezgetünk.
Ezért mondjuk ki végül – a jóisten a demokráciával ad nekünk esélyt.
Két éven át azt hallgattam a lengyel otthonokban, hogy a kormány legújabb egzotikus ötletére panaszkodnak. Akkor jutott eszembe egy anekdota Mordehájról, aki minden pénteken elmegy a zsinagógába, és így imádkozik: „Ó, Teremtőm, milyen zord és kegyetlen vagy te hozzám, megint nem nyertem egymilliót a lottón, nem lesz pénz a feleségem, Rebeka ruhájára, a fiam, Sámuel biciklijére és a lányom, Ráhel szoknyájára” – aztán kimegy. A következő szombaton megint a zsinagógában van, megint rákezdi: „Ó, Teremtőm, milyen kegyetlen vagy, megint nem nyertem egymilliót a lottón, és a feleségem, Rebeka…, a fiam, Sámuel…” Aztán kimegy. Így tesz minden pénteken. A hetedik pénteken megint elkezdi: „Ó, Teremtőm, milyen kegyetlen vagy, megint nem nyertem egymilliót a lottón, a feleségemnek, Rebekának nem lesz pénze varrógépre, a fiamnak, Sámuelnek biciklire. Ebben a pillanatban megszólal az Úr: „Mordeháj, nekem is adj esélyt, vegyél egy lottószelvényt!”
A lengyelek megvették a lottószelvényüket. Hála istennek.
Mihályi Zsuzsa fordítása
1 Munkásvédő Bizottság; az 1976-os munkásmozgalmak brutális megtorlása nyomán alakult ellenzéki szervezet.
2 Miniszterelnök-helyettes és pénzügyminiszter (1989-1992 és 1997-2000), a Lengyel Nemzeti Bank elnöke (2000-2007). Nevéhez fűződik az 1990-ben bevezetett sokkterápia, melynek köszönhetően az évtized során a lengyel gazdasági növekedés volt a leggyorsabb a régióban.
3 Czesław Miłosz: Európa gyermeke. Csordás Gábor fordítása.
4 José Ortega y Gasset: A tömegek lázadása, Nagyvilág Kiadó, Budapest, 2003. 141. o. Scholz László fordítása