A nyelv nem hazudik

1944 májusában, látva a közelgő katasztrófát, Joseph Goebbels vezércikket írt a Reich című napilapba. Azt állította benne, hogy a hitleri seregek Európát védelmezik a szovjetektől, míg a szovjethatalom terroron és hazugságon alapul. Ma – írta Goebbels – a szovjetek „nem beszélnek a Kominternről, mert már csak a szovjet birodalomról van szó. Az Internacionálét kivonták a forgalomból, és az orosz állami himnusszal helyettesítették. Levették a napirendről az ateizmust, és Moszkvában ünnepélyes keretek közt iktatják be az új pátriárkát. Sztálinból, a véreskezű diktátorból a Szovjetunió tiszta és tisztességes marsallja lesz. (…) A nagy szemfényvesztés tarkólövéssel végződik.”

Goebbels, a XX. század legnagyobb hazugja igazat mondott Sztálinról. Miközben a maga ideologikus érvelésében hazudott, igazat szólt. Ám ugyanakkor miközben igazat szólt, hazudott. A világról is hazudott, a háborúról is, saját magáról is. Cikkében a Sztálinra vonatkozó igazság a világról szóló hazugságának alkotóeleme lett.

Goebbels hazugsága nem terjedt odáig, hogy kijelentse, Sztálin mögött „plutokrata, habár bolsevik” módon „a kapitalizmust megtestesítő zsidók” állnak. Hazugsága az általa vallott ideológia alkotóelemeként működött, amelynek igazáról meg volt győződve. Ez az ideológia azon az érzeten alapult, hogy „mi, németek vagyunk a Föld elitje”, az abszolút jó képviselői és a történelem feletti igazság letéteményesei. A németség esszenciáját pedig a nácik alkotják, így hát a náciknak – akár a kormányzó filozófusoknak Platón Államában – szabad hazudniuk. Utóvégre amikor hazudnak, az állam és az állampolgárok javát szolgálják.

1.

Victor Klemperer, a Harmadik Birodalom nyelvének kitűnő elemzője egy 1942. márciusi feljegyezésében megállapítja: „A nyelv leleplez. Előfordul, hogy az ember szavakkal akarja elfedni az igazságot. De a nyelv nem hazudik. Előfordul, hogy az ember meg akarja mondani az igazságot. De a nyelv igazmondóbbnak bizonyul nála. Nincs olyan szerünk, amellyel kiiktathatnánk a nyelv igazmondását. A kutatóorvosok akkor képesek harcolni egy betegséggel, ha kiismerték a lényegét. A filozófusok és a költők kiismerhetik a nyelv lényegét, de nem képesek akadályt gördíteni a nyelv igazmondása elé.”

A XX. század két lényeges intelmet hagyott ránk. Az egyik óv azoktól, akik lebecsülik az igazságot; akiknek az igazság csak afféle polgári konvenció vagy irodalmi fikció; akik minden igazságot relatívnak neveznek, utóvégre minden viszonylagos, a jó és a rossz, a tisztesség és az alávalóság, a szabadság és a rabság.

De ugyanez a XX. század bizalmatlanságra int bennünket azokkal szemben is, akik az abszolút igazság letéteményeseinek kiáltják ki magukat, akik magukat – vagy a pártjukat – az igazság egyedüli birtokosának tekintik, és úgy érzik, fel vannak jogosítva, hogy a saját igazságukat ráerőltessék másokra. Az igazság e bajnokai – saját magukra rácáfolva – a hazugság cerberusai lesznek.

Azokat, akik az igazságot lebecsülik, és azokat, akik az igazságot kisajátítják, egyaránt a nyelvük alapján ismerjük fel. Ma Lengyelországban nem nehéz meghallani e hangokat.

Az előbbiek – nevezzük őket „újpopulistáknak” – hátat fordítanak az igazságnak. Csökönyösen ismételgetik, hogy nincs más igazság, csak az, amely a néptől ered; végre eljött az ideje, hogy a nép kimondja a maga igazát, amelyet a korrumpált elit makacsul meghamisított. Ez a titkos hálózatba szerveződött elit megfosztotta az embereket a győztes forradalom gyümölcseitől, elherdálta a nemzeti vagyont, eladta az idegen tőkének. Az elit számára idegen a nép igazsága, és az idegenek érdekében munkálkodik, a nép kárára. A nép azonban felismerte a maga igazát, és – nem törődve a kvázielit soraiból kikerülő jogászok cirkuszi manővereivel – visszaköveteli az elrabolt vagyont, példásan meg kívánja büntetni a tetteseket. A tettesek a régi kommunista elit és az új elit soraiból kerülnek ki. Szét kell verni ezeket a köröket, nem törődve az alkotmány meghamisított betűjével, amely úgyis csak az elitnek kedvez. E kvázielit vezéregyéniségeit – bírákat és orvosokat, vállalkozókat és politikusokat, újságírókat és diplomatákat – egyszerűen le kell tartóztatni.

Nem baj, ha az, amivel e figurákat nyilvánosan megbélyegezzük, nem felel meg az igazságnak; az államnak a rossztól való „megtisztítása” szent ügy, és sokkal lényegesebb, mint a bűnözői elit igazának amúgy is zavaros és teljesen álszent tiszteletben tartása.

Ennek a retorikának és politikának jó példáját nyújtotta Csehországban a Republikánus Párt, amelynek vezetői – többek közt Miroslav Sladek, a kommunista cenzúrahivatal korábbi tisztségviselője – fennhangon követelték a hatalmi apparátus „megtisztítását” előbb a volt kommunistáktól, majd pedig azoktól, akik túl sok megértést tanúsítottak az „exek” iránt. Mindez végül olyan abszurditásba torkollt, hogy a volt kommunista cenzor a bársonyos forradalom elárulásával vádolta Václav Havelt, aki a diktatúra alatt évtizedeken át ellenzékben volt, sőt börtönben ült.

A legújabb lengyel történelem még sokkolóbb és képtelenebb példákat kínál. Az igazság konkrét – mondogatják az újpopulisták, és közben vádaskodnak, rágalmaznak, meghamisítják a történelmet.

Azok pedig, akik kisajátítják az igazságot, akik egyedüli letéteményeseinek tartják magukat – „újabszolutistáknak” nevezem őket –, hasonlóképpen járnak el, de más nyelvet beszélnek. Azt állítják, hogy a demokratikus állam válsága abból fakad, hogy minden alapelvet elvetettünk. Az igazságot, a méltóságot, a szabadságot és az erkölcsöt kihajítottuk az ablakon. Az egyetlen vitathatatlan alapelv az alapelvek hiánya lett. Minden érték viszonylagossá vált. Ma a politikai jóhiszeműség a kormányzó elv, és ez gyengévé teszi az államot. Dogma lett, hogy minden, még az állam iránt destruktív világnézet is elfogadható. Aki szembeszegül e destrukcióval, az a gyűlölet, az ideologizálás, a monopolizált igazság nyelvét beszéli.

A demokrácia – mondják –, saját sírját ássa meg azáltal, hogy kerüli az egyértelmű ítéleteket – például az 1981-es hadiállapot elítélését, a homoszexuális kapcsolatok elítélését. A politikai jóhiszeműség doktrínája szerint „a jó lehet rossz, a hamis lehet igaz”, az Európai Unióban viszont a krisztofóbia is jóhiszeműen képviselhető, az európai laikus elit ugyanis alapjaiban utasítja el a kereszténységet.

Ezek szerint – vonja le a következtetést az újabszolutista – az erős demokráciához szilárd, kanonikus alapelvekre van szükség. Vagyis nem szabad minden eszmét védelemben részesítenünk. Az ember természetéből eredően gyenge és törékeny, képzeletének termékeit tehát kétkedve kell fogadnunk. A hamis pluralizmus, a minden felelősségérzettől megfosztott, abszolút szólásszabadság szétzúzza azt az alapkonszenzust, amelyen a szabad emberek társadalma nyugszik.

Így fog kezet az újpopulista az újabszolutistával, hogy közösen felszámolják a demokráciát, minthogy az a „kvázi-elit” meghamisította igazságon és az erkölcsi relativisták hirdette „hamis pluralizmuson” alapul.

2.

Ralf Dahrendorf, a kitűnő európai szociológus arra az 1999-es bécsi konferenciára emlékeztet, amelyet az emlékezetes „népek ősze” tizedik évfordulóján rendeztek. Két magatartás szembesült ott, mindkettő jellemző volt a kommunista diktatúra elleni szabadságküzdelmek vezéregyéniségeire. Némelyek – mint Václav Havel – azt hangsúlyozták, hogy ellenzéki tevékenységükben „a politika megújítására” törekedtek, és hogy csak ennek a teljesen új politikának a jegyében volt értelme végbe vinni azt, amit ők végbe vittek. Ezért fejezték ki csalódottságukat a bekövetkező „normalizálódás”, azaz a politika banalizálása és degradálása miatt.

Ugyanakkor Orbán Viktor, az akkori magyar miniszterelnök természetesnek vette ezt az állapotot. Milyen is lehetne a politika egy szabad országban, ha nem normális?

„Én magam is megkettőződtem” – emlékezik vissza Dahrendorf. Őszintén rokonszenvezett a „melankolikus forradalmárokkal”, de tudta, hogy Orbánnak van igaza.

„Furcsa helyzet – írja Dahrendorf –, ha a politikát mindenekelőtt a rendszer alapelveit illető csatározásnak tekintik. Ha megkerülhetetlen az alapkérdések politikája, az annak a jele, hogy baj van; annak a jele, hogy a szabadság elvét veszély fenyegeti. Amikor az alapkérdések politikája elérte célját, magától fölöslegessé válik.”

Dahrendorfnak igaza van. Nekem viszont az a gondom, hogy a lengyel politikai életben – hasonlóan a többi posztkommunista országhoz – még mindig a rendszer alapjairól folyik a vita. Ebben az értelemben Orbán – vagy Václav Klaus és más, hozzá hasonló vezetők – politikája ugyanúgy az alapokról szól, mint Havel vagy Geremek politikája. Itt nem „az alapkérdések politikája” és a „normális politika” között folyik a diskurzus, hanem az alapelvekről, amelyekre a demokratikus államnak épülnie kellene. A liberális értékeken alapuljon ez az állam, vagy mondjuk, az újpopulisták és az újabszolutisták által javasolt elveken?

Úgy tűnik, ez az értelme azoknak a vitáknak, hogy milyen formában legyünk jelen az Európai Unióban, hogyan számoljunk el a kommunizmussal, mire való az átvilágítás. Ebben a vitában Havel jelképezi a közös állam eszméjét, Orbán és a hozzá hasonlók a „kvázielit” és a „relativisták” kiiktatásán alapuló állameszmét.

Az újabszolutista a lengyelség védelmére összpontosítja a figyelmét, ám ezen sajátos, agresszív idegengyűlöletet ért. A „relativizmus” kísértésére a Mária-kultusz a recept. A relativista – mondja az újabszolutista – valójában a lumpenproletárra megorrolt lumpenpolgár.

Az újabszolutistát az újpopulistával – eufemisztikusan szólva – az a viszolygás hozza össze, amit a liberális demokrácia és az ennek értékeit valló emberek iránt táplál. Az idegentől, az újtól és az ismeretlentől érzett félelem is összefűzi őket. De az Európai Uniótól való félelem is. Gyakran hivatkoznak a keresztény értékrendre, de valami lényegileg megkülönbözteti őket az igazi keresztényektől. A keresztény tudja, hogy hisz, az újabszolutista hiszi, hogy tudja.

De összefűzi őket az is, hogy a gyanakvás államát szeretnék felépíteni, és nem kevéssé a rajtuk elhatalmasodó rettegés is – a rettegés minden lehetséges ellenlábasuktól. Ez az oka, hogy oly makacsul akarják használni a kommunista biztonsági szolgálat archívumát. „Igazságról” és „emlékezésről” beszélnek, ám ez az ő nyelvükön megtorlást és diszkriminációt jelent. Mélységesen meg vannak győződve, hogy aki a belügyi archívumok felett rendelkezik, annak a kezében van a hatalom.

„Ismerjétek meg az igazságot, és az igazság megszabadít benneteket” – Krisztus e szavaiból harci jelszót kreáltak. És e jelszó jegyében ítélnek elevenek és holtak fölött.

Ám a folyosón somolyogva hozzáteszik: „A nép sötét, és simán beveszi ezt…” Mert beveszi. A frusztrált, megkeseredett, manipulált és felbujtott emberek seregéből előbb-utóbb csőcselék lesz, szenvedélyes és indulatos, gyűlölködő és vérszomjas. A csőcselék imádja a nyilvános kivégzéseket, ezért is van oda az átvilágításért, hisz az is kivégzés. A csőcselék imádja látni, ahogy megalázzák azokat, akik eddig fenn voltak, ahogy belenyomják a gyalázkodások mocsarába a bátrakat, a büszkéket, az érdemdúsakat.

Ilyen a csőcselék. Az újpopulisták és az újabszolutisták pedig, permanens hajtóvadászatot folytatva a „kvázielit” ellen, a jó és tisztességes emberek tömegét félelmetes csőcselékké tudják alakítani. Képesek előhívni az emberekből azt, ami a legrosszabb bennük: az irigységet, az aljasságot, a bosszúszomjat.

3.

Természetes, hogy a diktatúrának megvolt a titkosrendőrsége, a titkosrendőrségnek a maga ügynökei. Az ügynökök közt voltak gyengék, akik megtörtek, és voltak aljasak, akik hidegvérrel besúgták a barátaikat. Voltak provokátorok is, akik sok-sok emberi szerencsétlenségért felelősek.

Ezek az emberek szeretnék megúszni az átvilágítást, hogy elkerüljék a személyes felelősségre vonást, ami végül is természetes.

Ezek szerint amikor szembeszegülök az átvilágítással, odaszegődöm az igazság ellenségei mellé, egy képmutató ideológia jegyében? Gyakran tesznek fel a fiatalok nekem ilyesféle kérdéseket. Megpróbálok most őszintén válaszolni rá.

Nem félek az igazságtól, de félek a rendőri féligazságoktól, azok tudniillik rendkívül rémítő hazugságok. Mert a politikai rendőrség szemével nézve az emberi értékek és döntések világa mindig rút és hazug.

Továbbá erkölcsi botránynak tartom, ha az emberekkel kapcsolatos ismereteink alapvető forrása – akárcsak a kommunista diktatúra korában – a totalitárius állam titkosszolgálatainak archívuma. Ezzel a szabad Lengyelország akaratlanul is a hóhérok, spiclik, gyávák világának hódol.

A gond nem az, hogy ezeket az archív anyagokat nemegyszer meghamisították, hogy tele vannak kitalált jelentésekkel, kiszínezett beszámolókkal. Hogy ez így zajlott, azt jól tudja minden történész, akinek megfordultak már a kezében különböző korok rendőri aktái. A kérdés lényege, hogy a rendőr és a spicli nagyon sajátos szempontból rögzíti megfigyeléseit. Az akció szenvedő alanya – a lebénított polgár – viszont az ilyesféle helyzetben ritkán érzi szükségét, hogy tisztességesen számot vessen lelkiismeretével; többnyire azon van, hogy eltűnjön e sintérek látóköréből, és mentse a bőrét. Előfordul, hogy a lebénított ember vállalja az együttműködést, de mindjárt vissza is táncolna belőle, vagy csak látszólag tesz eleget neki, és elkezd lényegtelen dolgokat összehordani, amivel senkinek sem árt.

Aki nem volt annak idején a biztonságiak markában, az nem tehet ma könnyelmű, megbélyegző nyilatkozatokat. Utóvégre rendőrségi jelentésekkel tették tönkre a legérdemesebbeket is, Lech Wa³êsát és Zbigniew Herbertet, Andrzej Szczypiorskit és Ryszard Kapuœciñskit.

Ami ma folyik, nem egyszerűen szobordöntés, hogy megtisztítsák a talapzatot az újpopulistáknak és az újabszolutistáknak. Az átvilágítás a jelenlegi formájában rendőrségi-politikai hadművelet, hisz a kommunista politikai rendőrség aktái a másképp gondolkodók megsemmisítésére vagy sarokba szorítására kellenek. Senki nem tudja, mit akart róla jelenteni a rendőr vagy a spicli a soron következő kihallgatás után. Senkinek sincs kedve a tévéhíradóból megtudni, hogy ügynök volt, és hosszú hónapokig – a helyreigazításig – árulónak bélyegezve járni a világban.

Így lett az átvilágítás – tapasztalhattuk a gyakorlatban – politikusok és alkotmánybírák, vállalkozók és diplomaták, újságírók és egyetemi tanárok megfélemlítésének eszköze. Ugyanakkor az átvilágítási mechanizmus szelektíven működik: a kormányzó erő éllovasai nyugodtan alhatnak, és nem kell félniük, hogy az átvilágítási instancia hosszú keze őket is eléri. Persze csak amíg illemtudóak és engedelmesek…

Az átvilágítási művelet kinevel és pártfogol bizonyos embertípust: a diadalát ülő arcátlanság, a mindenütt jelen lévő rágalomhadjárat, a bosszúszomj, a gyanakvás és a rettegés atmoszférájától megfélemlített embert. Mert a megfélemlítés – így hiszik az átvilágítók és megbízóik – az embert az új hatalom alázatos szolgálójává teszi.

4.

Nem érzem szükségesnek, hogy védelmembe vegyem a spicliket, az ügynököket és a provokátorokat, akik belopták magukat az ellenzékiek közé, hogy besúgják őket. Ők egyszerűen aljasságot követtek el. De nem érzem szükségesnek azt sem, hogy ezeket a – gyakran hitvány és mások szenvedéséért felelős – embereket ma a sárga földbe tapossam és kipellengérezzem. Megértem azonban azokat, akik sérelmeikért benyújtják nekik a számlát. Nekik megvan a joguk ahhoz, hogy a szabad Lengyelországban megtudják az igazat magukról. Az erkölcsi elégtételhez is megvan a joguk, amennyiben ennek szükségét érzik.

Nagyon ritka azonban – ilyen az emberi természet –, hogy az ember azoknak akarná viszonozni a sérelmeit, akiktől elszenvedte. Általában olyanok kiáltják ki önhatalmúlag magukat az igazságtétel bajnokainak, akik nem is igen szenvedtek. Ők lelik kedvüket az egymást követő leleplezésekben, a megbélyegzettek új meg új listáiban, a soros dokumentumokban, amelyek bizonyítani hivatottak a régi ügynöki hálózat jelenlétét a nyilvános életben. Ők „a nép igazának” letéteményesei, amely megveti a demokratikus eljárásokat. Ők az abszolút igazság képviselői, amely nem enged meg semmiféle „liberalizmust” vagy „relativizmust”.

Tényleg feddhetetlenek – a maguk kegyetlenségében. Visszakézből ütnek, irgalmatlanul és gondolkodás nélkül. Nincsenek kétségeik…

Egy katolikus teológus, aki messze jár a liberális-relativista fertőzéstől, így ír erről: „Aquinói Szent Tamás a következőképp világította meg, miért kell a felmerülő kétségeket mindig a vádlott javára eldönteni. Igaz ugyan – írta –, hogy a bíró, aki tartja magát ehhez az alapelvhez, gyakrabban téved, mint ha ilyen helyzetben a saját belső intuíciójára hallgatna. A lényeg azonban, ha reális a veszély, hogy méltatlanul elbánunk azzal, aki ártatlan, akkor nem járhatunk el valószínűségi alapon. „Jobb gyakran tévedésből megőriznünk a rossz ember jó hírét, mint ritkán tévedésből rossz hírét kelteni annak, aki jó. Mert ez utóbbi esetben, ellentétben az előbbivel, valakinek sérelmet okozunk.”„

Nem tudom, e szavak elegendőek-e ahhoz, hogy Aquinói Szent Tamást besoroljuk a liberálisok és a relativisták táborába, akik elmossák a határt jó és rossz közt.

5.

A liberális hajlik rá, hogy relatívnak tartsa a természetesnek tartott ítéleteket és előítéleteket, de legalább nem veti el az igazságot. Egyszerűen elsajátította azt a képességet, hogy ugyanazt a dolgot többféle szempontból is szemügyre vegye.

Ezzel azt mondja, hogy itt nem erkölcsi, hanem megismerési relativizmusról van szó. De azt is mondja, hogy az „abszolút igazság” – mint minden, ami abszolút: a jó, a szép, a méltóság, a szabadság – felettébb nehezen ragadható meg, mert az egyes embereknek ugyancsak különböző felfogásuk van arról, hogy mi az „abszolút”. E fogalmakat egységesíteni csak a diktatúra és a rendőrállam keretei közt lehetséges. Történt erre néhány kísérlet, ismerjük, milyen eredménnyel.

Természetesen az a világ, amelyben nincs helye az olyan fogalmaknak, mint az igazság, a méltóság vagy a jóság, embertelen világ lenne, hisz az újpopulisták meggondolatlanul és cinikusan zsonglőrködhetnének e fogalmakkal. De az a világ, amelyben az újabszolutisták büntetlenül kinyilatkoztathatnák, hogy mi az „igazság”, és min alapul a „jó”, úgyszintén embertelen világ lenne.

Mert az emberi értékek, szenvedélyek, erények és bűnök világát a maga sokszínűségében látva mindnyájan biztosak vagyunk abban, hogy létezik bizonyos, valamennyiünk számára közös értékrend, és hogy ez az értékrend garantálja azt a demokratikus államot és szabad társadalmat, amely az emberi személy tiszteletén alapul.

A pluralizmus keresztezi az egység, az egyértelműség és az egyszerűség természetes emberi vágyát. Bár az újabszolutisták legkülönbözőbb ideológiai lobogók alatt közzétett kiáltványai újra meg újra arra csábítanak, hogy egyszerű, egységes és „abszolút igaz” sémák szerint lássuk a világot, épp tapasztalataink és emlékeink sokszínűségének és másságának a tudatosítása tesz fogékonnyá bennünket az emberi sorsok és az igazsághoz vezető emberi utak sokrétűsége iránt. Ez a tudat óv meg bennünket az újabszolutisták fanatizmusától és az újpopulisták cinizmusától. A pluralizmus elfogadása nem jelenti azt, hogy lemondunk az igazságról, hanem nyitottá tesz mások igazságkeresésének kanyargós ösvényei iránt.

6.

Victor Klemperer Hitler végső bukásának előestéjén, 1945 áprilisában a következőket jegyezte föl: „Ma valamennyi ember két táborra osztható: a nácizmus híveire és ellenfeleire, és minden antináci a barátunknak és szövetségesünknek tűnik. Holnap minden másképp fest majd.”

Igaza volt. Másnap már minden másképp festett. Fölvetődött a kérdés: a nácizmus valóban a nemzeti tudat és a vallásos mentalitás elfajulásából született-e? Utóvégre Hitler szerint „a nemzetiszocializmus jóval több, mint egy vallás”, hisz egyenesen „az új ember megteremtését” célozza.

Mások viszont így tették fel a kérdést: nem a liberalizmus egyenes következménye volt-e a nácizmus, hisz az tette viszonylagossá a német hagyomány konzervatív értékrendjét? Azt az értékrendet, amely „abszolútnak” és kikezdhetetlennek rémlett.

Ezt a kérdést feltették Klemperernek is. Így felelt: „Liberális az, aki elfogadja ezt a mondást: „Atyám házában sok lakás van”.” Azt is megkérdezték tőle, hogyan küzdhető le a nácizmus öröksége: „Először is az ifjúságnak újra meg kell tanulnia a Tízparancsolatot.”

Klemperernek a hitleri diktatúra végóráján megfogalmazott véleményét érdemes emlékezetünkbe vésnünk.

Mert ezek a kérdések mai vitáinkban is állandóan jelen vannak. És alighanem sokáig hozzátartoznak még eszmecseréinkhez.

Mit kezdjünk a múltunkkal? Hogyan találjuk meg az arany középutat a kollektív amnézia, az ebből következő szklerózis, a csupa gazemberség és sérelem múlt letagadása, valamint a gyűlölet, a bosszúszomj, az újpopulisták és az újabszolutisták receptjei szerinti történelemhamisítás között? Hogyan kerüljük el, hogy a sérelmet szenvedettek új légióit immár a szabad Lengyelország intézményei hívják létre?

A keresztény azt mondja erre: „Minden ember elleni vétkezés magába foglalja az igazság és a szeretet egyfajta megsértését, azaz szembehelyezkedés Istennel, aki az igazság és a szeretet. A vétkezés kiküszöbölése minden emberi lét központi problémája; az egész vallástörténet e kérdés körül forog. A vétség megtorlást követel, s így jön létre az a bűnláncolat, a rossz meghatványozódása, amiből egyre nehezebb kilépni… A bűnt megtorlással nem lehet felszámolni, csak megbocsátással… A megbocsátás azonban csak abba az emberi lénybe képes behatolni és eredményesen működni, aki maga is megbocsát. A megbocsátás eszméje áthatja az egész evangéliumot. Mindjárt a Hegyi beszéd elején találkozunk vele, amely újraértelmezi az ötödik parancsolatot, mondván: „Ha tehát ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy embertársadnak valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki embertársaddal, aztán térj vissza, és ajánld fel ajándékodat.” Nem járulhatunk Istenhez úgy, hogy nem békültünk ki embertársunkkal. Az pedig, hogy a békülés gesztusával elébe megyünk, a feltétele annak, hogy Isten iránti odaadásunkat megfelelő módon fejezzük ki.”

És mit mond a liberális-relativista? Először is kifejezi csodálatát e keresztény reflexió szépsége iránt. Majd kifejezi sajnálkozását amiatt, hogy oly sok keresztény inkább az anatéma, a megbélyegzés és a kiközösítés nyelvét használja, s nem a megbocsátásét és a megbékülését.

És végül megállapítja, hogy egyre sűrűbb a sötétség a világban. Hol keressük a reményt? A liberális-relativista, a Dahrendorf-esszé ama „melankolikus forradalmára” miért érzi a maga véleményét és ennek a közgondolkodásra tett hatását oly átmenetinek? Tisztában van ugyanis azzal, hogy ma más szelek fújnak, s hogy az újpopulisták és az újabszolutisták ragyogóan érzik magukat ezekben az új időkben. Ma az ő hazug és gyűlölködő lármájuk az uralkodó hang. Ezt a sárlavinát már bajos lefékezni.

Mindig választhatunk azonban valami mást: azt például, hogy az áldozatokra figyelünk, az új idők új áldozataira. Amire be is hunyhatnánk a szemünket. De meg is adhatjuk ezeknek az embereknek azt, ami minden körülmények közt a legdrágább: könyörületet a gyengéknek, bátorságot a megalázottaknak és a sérelmet szenvedetteknek. Megeshet, hogy nincs másra lehetőségünk, csak egy gesztusra, ami mit sem változtat a dolgok állásán, amit talán észre se vesznek. Sötét időkben előfordul az ilyesmi.

Ám ez a gesztus, amellyel elutasítjuk a páváskodó elaljasulást, segít megőrizni a tiszteletet önmagunk iránt, és segít visszatérni elemi normáinkhoz: a tiszteletre méltók tiszteletéhez, a gyengék és megtörtek iránti irgalomhoz és együttérzéshez. Nem is olyan kevés ez abban a világban, amelyben nehéz igazságos ítéletre szert tennünk a mieink részéről, amelyben a történelmet a győztesek írják, amelyben csak a halál utáni ritka pillanatokban nevezik nevén az igazságot és a hazugságot, s díjazzák az erényt.

Lehet, hogy mégis e ritka pillanatokért érdemes élnünk?

(A Gazeta Wyborcza 2007. október 20-i számában megjelent esszé rövidített változata. Pályi András fordítása.)