hvg.hu, 2023. június 6.
RÉVÉSZ SÁNDOR
Száztíz éve, 1913. június 6-án gazdagnak született, de aztán elrongyolódott az élete. A magyar színészet első számú gondviselője, szociális intézményeinek és múzeumának szülőanyja lett. Ifjúkorától a színpad legnagyobb örege és legcsúnyább csúnyája. A legkarakteresebb karakterszínész. A magánéletben virágboltot felvásárló, hősszerelmes férfi. Propagandista és folyton káráló békétlen. ’56 harcosa és vámszedője. Kertész, horgász, iszákos láncdohányos.
Rejtély, kitől örökölte a botfülét. Olaszországból idesodródott dédapja is, nagyapja is elismert muzsikus volt, hegedűsök. Nagyapja az Operaház zenekarának primáriusa, zeneiskolai igazgató, híres hegedűtanár, nagymamája pedig osztrák énekesnő. Édesanyja, egy bécsi gyáros leánya, lelkesen zongorázott és szép althangon énekelt, de Hildával nem mentek semmire, hiába gyötörték őt zeneórákkal.
A módjával bohém nagypapa módfelett bohém fia, elvett egy igen fiatal leányt, és ezzel benősült egy jól menő bécsi kalapgyárba. Pesten a család elegáns papírkárpitüzletét (tapéta) vezette – tönkre. A pénzszórás volt ugyanis az ő igazi hivatása.
Gobbi kiváló stílusban megírt, roppant szórakoztató önéletrajzi kötetében (Közben, 1982) ezt olvassuk a dőzsölések évadáról: „Folyt a pezsgő. Gerbaud-mignonokkal részegen célozgatták hajnalban a Duna-part gesztenyefáit, a fürdőkádban piás tábornok horkolt, az erkélyen egy elázott méltóságos asszony ölelkezett egy ludovikás fiúval, zabáltak, ittak, mindenki jól érezte magát. Éjfélig én is ott téblábolhattam közöttük krepdesin ruhámban, fekete lakkcipőmben.” Reggel kidobták a villanyszámlást, a szabót, a kalapost, a lakbért követelő házmestert, és este újrakezdték.
Aztán jött a végrehajtó, és őket dobták ki a szép lakásból, miután minden ingóságukat elvitték.
A család szétszakadt.
Gobbi a Csalogány utcai tanítóképzőben járta az elemit, utána jött a Szilágyi Erzsébet Gimnázium a Várban. Ekkoriban, tizennégyéves korában abuzálta őt egy szomszédban lakó MÁV-főtanácsos, ahogy arra a kor által megkövetelt eufemizmussal utal önéletrajza 301. oldalán. Lehet, hogy ez a sokk is hozzájárult ahhoz, hogy a férfiakat örökre kizárta szexuális érdeklődésének köréből.
Nagyon súlyos kétoldali tüdő- és mellhártyagyulladás támadta meg a leányt. Haldoklott, már az utolsó kenetet is megkapta. Amikor mégiscsak felgyógyult, az orvosok levegőváltozást javallottak, Svájcot emlegették, Putnokra tellett. Illetve arra sem. Ott egy szép magánintézetben jól kitanították az úrilányokat, amire kellett, nyelvekre, irodalomra, művészetre, főzésre, hímzésre, gazdálkodásra. Foglalkoztak állatokkal, növényekkel, virágokkal. Linkóci apjának akkor még megvolt az úri látszata ahhoz, hogy elhiggyék neki, fizetni fog, de nem fizetett. Végig hitegette az intézetigazgatót lánya putnoki évei alatt, amelyek döntő jelentőségűek voltak Hilduska számára. Egyrészt a kertészkedés szempontjából, amelyet a színésznő egész életében lelkesen művelt Pasaréten és Visegrád fölött, másrészt a színpad. A putnoki gazdasági intézet műsoraiban, színpadi előadásaiban tűnt fel a tehetsége. Később a fiatal színésznő szerény kezdő fizetéséből vonták le hosszú ideig a putnoki tartozást.
Az első putnoki év évzáróján Schillert szavalt németül. Első színpadi fellépése pedig a fiús alkatának megfelelő nadrágszerep volt Kisfaludy Károly egyfelvonásosában 1930 februárjában. A Magyar Jövő meg is írta, hogy „sokoldalú előadóképességével kitűnt Gobbi Hilda”.
Éppen akkor lett vége az édes, könnyelmű életnek, amikor Putnokról hazajött. Akkor dobták ki őket az ötszobás úri fészekből. Az apa eltűnt, tartásdíjat nem fizetett. A fiatal, élettapasztalatlan anyát tanították nyelvekre, zongorára, szépre, jóra, de pénzkeresetre nem. Világválság volt, munka nem. Az anya három vizespoharukból adott el egyet, hogy kenyeret vegyen. Villany, gáz, napfény a lakásban nem volt, csak svábbogár. A nagymamának járó karitatív ingyen ebédet ették hárman.
Egyszer csak kiderült, hogy az anya egy hasznos dologhoz mégis ért: a kártyavetéshez. Gobbi Hilda pedig végül a pesti tudományegyetem botanikus kertjében kapott gyengén fizetett gyakornoki munkát. Többnyire kis pálcikával szedegette a tetveket a kaktuszokról, miközben az orchideákban gyönyörködött. Elhatározta, hogy színész lesz. Beállított a Nemzeti Színházba. Ott felvilágosították, hogy a Színművészeti Akadémián kell kezdeni a dolgot. Felvették. A beiratkozáshoz úgy lett pénze, hogy két kölcsönpengővel nyert az osztálysorsjátékon.
Az Akadémián már voltak, akik enyhítették a színinövendék nyomorát. Bajor Gizi például neki adta nem hordott cipőit, amelyekbe Gobbi egy tyúkszemért belenyomorította a lábát. Szerdánként Nagy Adorjánéknál ebédelt, máskor Móriczéknál, kollégája, Móricz Lili révén, és így tovább. Állítólag egy jól menő kurtizán is támogatta őt. Amikor már statisztálhatott, ő statisztált a legtöbbet a növendékek közül. Természetesen a Nemzetiben. Hússzor-huszonötször egy hónapban. Végzősként 333 pengőt keresett a statisztálással egy évadban. Utána Sennyei Vera következett 297 pengővel és Szeleczky Zita 262-vel.
Első szerepében nem látszott, csak hallatszott, mert békát alakított, és egy díszletbokor mögül brekegte végig az előadást 40 fillérért.
Az akadémiai vizsgaelőadásokon már kiemelkedett (az igen jó) mezőnyből. Utolsó éves növendékként Racine Phaedrájának címszerepét játszotta Básti Lajossal. „A fiatal művésznőn érzik, hogy már nemsokára elhagyja az iskolás kereteket. Egyénisége nagyobb színpadok felé sodorja, ösztönös képességekkel karakterizálta most is szerepe túlfűtött drámaiságát, beszédtechnikája világos és színpadi biztonságban ő jár a legelöl társai közül.” Ezt írta róla a Nemzeti Újság. Akik közül legelöl járt: Básti Lajos, Gellért Endre, Perczel Zita, Fónay Márta, Gáti József, Várkonyi Zoltán, Lukács Margit, Sennyei Vera, Szeleczky Zita, Szendrő József, Szabó Sándor, Szörényi Éva…
Németh Antal éppen akkor vette át a Nemzeti Színház vezetését, amikor Gobbi befejezte az Akadémiát. Az új, fiatal igazgató, hatalmas botránnyal indított: kirúgta a Nemzeti társulatának számos oszlopos tagját, és egy teljesen új korszak új társulatát építette föl, jól kifosztva a Vígszínházat. Somlay, Csortos, Jávor, Tőkés Anna, Makay Margit, Berky Lili, Dayka Margit ekkor került a Nemzetihez. Ebben a hatalmas körforgalomban teljesen esélytelennek tűnt, hogy egy végzős főiskolás helyet kapjon a társulatban. Gobbi azonban kellett Németh Antalnak, legalábbis ösztöndíjas tagként, ami azért még nem váltotta ki a művésznőt a szegénységből.
Úgy kezdte, ahogy a kezdők szokták. Apró szerepekkel. A nagyobbak beugrásokból jöttek. 1935. novemberében az első nagyobb szerep egy Baskircsef Máriáról szóló darabban, aztán a következő évben az első öregasszony. 23 évesen játszotta el Gobbi a vénséges nagyanyót.
Még az első emlékezetes, nagy szerepét, a Csongor és Tünde Mirigyét is egy mára elfeledett színésznőtől vette át 1938-ban. „Az est talán legérdekesebb meglepetését egy fiatal színésznő, Gobbi Hilda nyújtja. Mirigy boszorkány nem éppen szimpatikus figuráját olyan őserővel jeleníti meg, hogy valósággal sajnáljuk, ha nincs a színen. Őserő van játékában, ezzel jellemezhetjük legjobban. Mintha a földből nőne ki. Ennél boszorkányabbnak lenni már alig lehetséges.” (Esti Kurir, 1938. június 24.)
Ez volt Gobbi nagy kiugrása. A Mirigy még több rendezésben végigkísérte a pályáján.
Játszotta egymás után a fiatal színésznő az öregasszonyokat. Mina nénit a Nem élhetek muzsikaszó nélkülben, York hercegnét a III. Richárdban. Harmincas évei elején egyszerre alakította a 14 éves Nyilas Misit és egy 106 éves vénasszonyt. Mirigy és Nyilas Misi mellett ebben a korszakban további híres alakítása egy férfiszerep volt, a reichstadti hercegé Rostand Sasfiókjában. 1941-ben játszotta el először másik emblematikus szerepét, Aasét a Peer Gyntben, majd Karnyónét.
Már befutott színész volt, amikor még mindig súlyos anyagi gondok között élt. Amikor édesanyja 1941-ben fiatalon méhrákban meghalt, előleget kellett felvennie súlyos feltételekkel a temetésre.
Elszegényedett úrilányként meglehetősen kifejlődött a szociális érzékenysége, és amikor maga már nem szorult támogatásra, ő volt sokak elkötelezett támogatója élete végéig.
Bekapcsolódott a munkásszínjátszásba. Rendszeresen fellépett a Vasas Szakszervezet estjein. 1942-43-ban világirodalmi sorozatot rendezett. Az estek programját igyekezett úgy összeállítani, hogy a betiltásra ne legyen ok, de az áthallások egyértelműek legyenek. Azok is voltak, a Gobbit támadó kormánypárti és nácibarát lapok szerint is. Mindazonáltal a műsorokat minden napilap hirdette, a rádióban is sugároztak belőlük részleteket.
A sorozat öt estje lement. Volt, amelyen a prominens illegális kommunista, Révai József is megszólalt, aztán a hatodikat már betiltották 1943 márciusában. „Gobbi Hilda az Akadémián néhány irodalmi estet tartott, amelyeken egy-egy félzsidó előadó is szerepelt, s az estek tendenciája általában nem felelt meg a kor követelményeinek. Közönsége is abból a rétegből került ki, amely gyorsan reagál a legburkoltabb pacifista, liberális megjegyzésre is, bármilyen régebbi irodalmi alkotásban forduljon is elő ilyen. Szombatra is hirdetett irodalmi estet Gobbi Hilda, ezt azonban a többi soron következővel együtt a rendőrség betiltotta. Úgy látszik, a rendőrség újabban – igen helyesen – éberebben figyel az ilyen megnyilatkozásokra.” (Magyarság, 1943. márc. 28.)
1944. február 10-én, a német megszállás előtt alig egy hónappal a Film Színház Irodalom még igen rokonszenvező interjút készít vele, melyben rákérdeznek az őt ért támadásokra is. Igyekszik apolitikus, de releváns választ adni: „Ezt hagyjuk…ez… teljesen magánügy. Legfeljebb annyi érdekes az egészből, hogy tiszta szívből szeretem a szegényeket, ők az én ideáljaim, az aranyos szegények, minden fondorlatos praktikájukkal és apró gonoszságaikkal együtt… öregség és szegénység egy húron pendül. (…) …közeli rokonaim ők, testvéreim valami mindent kiegyenlítő igazságban. Éppen ezért olykor szinte az az érzésem, hogy testben és lélekben egyaránt belőlük élek.”
A német megszállás után illegalitásba vonul, bújik és bújtat. Az akkor Békepárt néven működő kommunista párt kérésére illegális találkozókat szervez. Az ellenállásban együttműködik és együtt bujkál Kádárral, Aczéllal, Péter Gáborral, Kállai Gyulával stb.
Ekkor már természetesen nem léphetett fel a Nemzetiben (sem), a sajtóban pedig így került elő a neve: „Minden jóérzésű magyar ember még ma is felháborodik azokon a hirdetőoszlopokon ‘felejtett’ szennyes plakátokon, amelyek ordítva bizonyítják néhány tehetségtelen, de önkinevezett hangversenyrendező üzelmeit… A levitézlett közelmúltnak ezek a hangversenyrendező gengszterei művészeti egyesületeket hívtak életre időszerű jelszavak hangoztatásával… erejük szinte olyan volt, mint valaha a szabadkőművesek szervezetének ereje. Következetesen hozták pódiumra a maguk zenei és prózai „nagyságait” s nem volt olyan hangversenyük, amelyen Gobbi Hildával, Major Tamással, Góth Sándorral, Polgár Tiborral, Hidassi Évával, Ráthonyi Róberttel, Szendi Lajossal és a többi liberálissal ne találkoztunk volna, akiket rogyásig szerepeltettek és ünnepeltettek minden lehető alkalommal. Igazán ideje, hogy a hangversenytermek dobogói megtisztuljanak a zsidó pénzzel és a zsidó szellemiség népszerűsítéséért dolgozó vállalkozóktól és szereplőktől, reméljük, hogy helyettük az igazi magyar zenei és művészeti kultúra képviselői és zászlóhordozói térnek majd vissza az irodalmi és zenei művészet ápolásának nagy szolgálatába.” (Magyarság,1944. május 14.)
A háborúban a léha apa, Gobbi Ede is hőssé vált. Reaktivált tartalékos tisztként a zsidó munkaszolgálatosok sorozását vezényli, ügyeiket intézi. Nagyon sok embert mentett meg a besorozástól, kiemelve a behívójukat a többi közül. Nagy mennyiségben csempészett ki lepecsételt, aláírt felmentő papírokat, amelyek egy részét a lánya továbbította a kommunista ellenállókhoz Horváth Árpádon és Major Tamáson keresztül. A papa deportáltakat, sáncmunkásokat is mentett ki vagonokból, szöktetett meg a sánc mellől.
Gobbi a háború utáni nagy akciói sikeréhez ekkor, az ellenállásban halmozta fel a kapcsolati tőkét. Állítólag még Kádárra is rátörte az ajtót a későbbiekben, ha az nem ért volna rá fogadni őt valamilyen közérdekű ügyében.
Gobbi a háború után rögvest belépett a kommunista pártba. Nem elméleti, hanem gyakorlati alapon. Járta a várost és az országot. Szavalt mindenhol. Több helyen Aczél György társaságában, noha ezt persze az önéletrajzában nem említi, Aczél nem is hagyta volna.
Demonstratívan odaállt romot takarítani a Nemzetinél. Játszott amint és ahol lehetett. A Nemzeti újjáépítésén túl sokféle ügye volt.
Ő szorgalmazta a színészek népi kollégiumának, a Horváth Árpád Színészkollégiumnak a létrehozását 1947 elején. Ő szerezte meg a kollégium számára Iván Zamercev városparancsnoktól a Vilma királynő úti (ma Városligeti fasor) épületet. Ő hozta létre 1948-ban a Jászai Mari Színészotthont rászoruló színészek és színházi dolgozók számára a Magyar utcában. Ő alapította idős, kvietált színészek részére az Ódry Árpád Színészotthont a Lendvay utcában.
Ő kezdeményezte és harcolta ki, hogy mentora és első számú példaképe, Bajor Gizi tragikus halálának első évfordulóján, 1952-ben a Bajor-villában megnyíljon a színészmúzeum.
Öt év alatt négy alapvető, hiánypótló intézményt hozott létre, és ezek fejlesztéséről, bővítéséről, működtetéséről élete végéig gondoskodott (persze a diktatúra kiépülése után felszámolt színészkollégium kivételével). Senki sincs a magyar színészet történetében, aki megközelítőleg ennyit tett volna a magyar színészekért.
Nemcsak az intézmények, a személyek szintjén is.
Az ostrom után ő találta meg életvégi állapotban Törzs Jenőt egy pincében. Ő akadt rá a láblövéssel kórházban fekvő Sulyok Máriára. Ő hozta föl a tetvektől összemart Szép Ernőt egy másik pincéből. Mészáros Ágit ő hozta át orosz teherautón Budáról Pestre stb.
Hitt a rendszerben, a diktatúrában. Nagy beszédeket nem tartott, de ott volt, ahol kellett. Sztálin 70. születésnapjára szépen ki is hívta „munkaversenyre” Ladomerszky Margitot. Ebben az időben nem volt olyan abszurditás, amellyel ne lehetett volna kiállni a generalisszimusz tiszteletére. A Nemzetiben például „a színpad baloldalának díszítői kihívják versenyre a jobboldali díszítőket”. (Magyar Nemzet, 1949. november 4.)
Gobbi életformája az ötvenes évekre kialakult. Sokat ivott, sokat cigarettázott, nagyon bírta az italt. Amikor már volt autója, „7-8 féldecivel úgy beült a Trabantjába, mint a sicc!” (Avar István)
Leszbikus kapcsolatai a színházi nyilvánosság előtt zajlottak, a sajtóban természetesen nem eshetett szó róluk (jogilag 1961-ig büntethető volt az azonos neműek kapcsolata). Legfeljebb a nyilas emigráció lapjában: „Major olyan dühös színész, aki, ha lehetne, szívesen eljátszaná a női főszerepeket is, csakhogy jó szerephez juthasson. Miért is ne? Hiszen méltó munkatársa és elvtársnője Gobbi Hilda is örömmel játszik férfit, a magánéletében pedig csak azt játszik.” (Nyugati Magyarság, 1953/1.)
Az ötvenes években már olyan anyagi helyzetben volt, hogy ő segíthetett ki másokat. Hiszen 1949-ben Kossuth-díjat is kapott, 1950-ben Érdemes, 1955-ben Kiváló Művész lett.
Ekkoriban sok férjük, hozzátartozójuk társadalmi állása miatt kitelepített színész érdekében lépett föl Somlay Artúrral együtt. Két kérvényt is írtak a kitelepített kollégák érdekében. Mindkettőt visszautasították. Ezek a visszautasítások mérhetetlenül fölzaklatták Somlayt, és a második utáni éjszaka lett öngyilkos. Gobbi a nyolcvanas években az önéletrajzában már megírhatta, hogy ez ölte meg a nagy színészt, és hogy „micsoda vad korszak volt, lélekölő”.
1956-ról Gobbi az önéletrajzában érdemben nem ír, de Gáli József Szabadsághegyének bemutatóját és annak hatalmas sikerét, mozgósító hatását megemlíti. Rajk László temetése után, a forradalom kitörése előtt bő két héttel mutatták be ezt a Rákosi-korszak borzalmaival szembesítő drámát, melynek szerzőjét a forradalom utáni megtorlások során kis híján felakasztották. „Megrázó pillanat: a néző elfelejti, hogy színházban van, s érzi, álmában is kisérti majd ez a kép: a fájdalom súlya alatt tántorog Gobbi Hilda, aki ezúttal nem is szerepet játszik, maga az élet tör be vele a színpadi deszkák közé, a munkásosztály fájdalmával, minden bűnre és a vétkek elkövetőjére lesújtó haragjával.” (Esti Budapest, 1956. október 15.)
A forradalom alatti ténykedéséről nem sokat tudunk. November 4-i állapotáról Gimes Miklós kedvese, Halda Alíz számol be az önéletrajzában. Reggel hatkor telefonál neki Gobbi: „A felháborodástól fulladozva üvölti: – Itt vannak az oroszok! /…/ Fegyvert kell szerezni! Mondd meg Miklósnak, szerezzen fegyvert. Én mindenre hajlandó vagyok. Ebbe egyszerűen nem lehet beletörődni.” (Halda Alíz: Magánügy, 192.o.)
Aztán beletörődött. Több forrás szerint 1956 után nem lépett vissza a pártba. Viszont Nagy Imrének és társainak, köztük Halda Alíz élettársának, Gimes Miklósnak teljes vagyonelkobzással járó kivégzése után elfogadta (vagy kérvényezte?), hogy igen jutányos áron, hosszú távú kölcsönnel megvehesse a Nagy Imréével szomszédos házat, amelyben a kivégzett miniszterelnök lánya és családja lakott, a hatalmas telekkel, melynek felső részét azután eladta, és annak árát felhasználta az Ódry Árpád Színészotthon bővítésére.
1959-ben Gobbit barátja és harcostársa, Major Tamás kirúgta a Nemzeti Színházból. 1971-ig a József Attila Színházban játszott.
A kirúgás oka nem egyértelmű. Igaz, hogy Gobbinak az ötvenes években a lojalitása és a rendszerbe vetett bizalma mellett is nagy volt a szája, mint egész életében. A káderjellemzései is rögzítik a kiszólásait. Az is ismert lehetett, hogy 1956 novemberében miként reagált a forradalom leverésére. A párttagságát sem állította helyre. De az Orsó utcai villa elfogadása után azért semmiképp sem lehetett ellenzékinek tekinteni. Ekkor viszont már egy ideje együtt élt Temessy Hédivel, akinek hatalmas rózsacsokrokat vitt a premierjeire.
Ennek a széles körben tudott élettársi kapcsolatnak a feladására Gobbi nem volt hajlandó. Lehet, hogy ez volt az igazi vagy legalábbis a legerősebb ok. A Nemzeti élvonalbeli színésznője közismert módon egy olyan kapcsolatban él, amely akkor még (1961-ig) a Btk. szerint bűncselekmény volt… Ez sokakat zavarhatott. (Később Galgóczy Erzsébet írónő lett az élettársa.)
Viszont éppen ekkor kapta meg Gobbi azt a szerepet, amely az egész ország kedvencévé tette. 1959 májusában indult a nagy magyar rádiós szappanopera, a Szabó család. Eredetileg úgy volt ez kitalálva, hogy a felvilágosult, öntudatos munkásember, Szabó bácsi lesz a főszereplő. Az ő lojális, jóindulatú, de kissé még elmaradott, klerikális felesége a háttérben maradt volna. A kádári konszolidációval azonban éppen a gyakorlatias társutas, a családcentrikus, a családot mozgató Szabó néni lett az igazi főhős, aki hétről hétre igazolta, hogy aki nincs a hatalom ellen, az mellette van, ha Marx nem is érdekli, de Istenről sem akar lemondani.
Gobbi menthetetlenül az ország Szabó nénije lett.
A Blaha Lujza téri Nemzeti Színház már (és még) nem volt Gobbi munkahelye, amikor 1965-ben lebontották. De igazából senki másé nem volt annyira, mint Gobbié.
Gobbi nyaralójába, a Visegrád közelében épült Patkó villába beépült a lebontott Nemzetiből minden, ami beépülhetett. Minden mozdítható tárgyat ide hozatott Gobbi, amit csak lehetett. A nyaraló személyes és állami kalákában készült. Mindenki segített, aki tudott, a barátok, kollégák csapatai mellett az állam is. Kivezényeltek ide katonákat, külön utat építettek a villához. Gobbi személyes varázsa is benne volt meg a hatalmi kivételezettség is. Gobbi hatalmas patkógyűjteményéről kapta a villa a nevét. A használata is kollegiális volt. Barátok nyaraltak itt egymást váltva Gobbival. A színésznő itt kertészkedett. Foglalkozott kutyáival, madaraival, pecázott a Dunában.
Miután az új Nemzeti felépítése egyre késett, Gobbi 1977-ben mozgalmat indított az ügy érdekében. Ezúttal nem járt sikerrel. 1987-ben ismét akcióba lendült, pénzt gyűjtött a Nemzetire.
Pedig ekkor már nem is volt a Nemzeti tagja. 1982-ben, amikor a társulat kettévált, a múlt időben ragadtak maradtak a Nemzetinek nevezett Hevesi Sándor téri Színházban, a színművészet jelenkori élvonalát képviselők pedig a Katona József Színházban hozták létre Budapest legjobb teátrumát. Major Tamással együtt Gobbi is velük tartott.
Itt játszotta el utolsó nagy szerepét, az egyik legjelentősebb kortárs magyar dráma főszerepét, a Csirkefej vénasszonyát, amelyet Spiró György Gobbinak írt. Ekkor már sokféle betegséggel küszködött. Baj volt a szívével, a tüdejével. Azért a kórházban sem tudta nélkülözni a cigarettát sem, az italt sem.
1987 karácsonyán készítette vele az utolsó tévéinterjút Juszt László. Hetvenötödik születésnapja után öt héttel, 1988. július 13-án halt meg.
124 bemutatója volt színházban, kb. száz filmben játszott, rengeteg rádiójátékban szerepelt és végigszavalta az életét. Hamvait vasládába tették. A Nemzeti Színház egyik tégláját és Imperiál, a XX. század talán leghíresebb magyar versenylova patkóját temették mellé.
Örökös nem maradt utána. Budai villája árának egy részét rászoruló, idős színészek támogatására szánta, a nagyobbik részét egy díj, az Aase-díj megalapítására. A nyaralójáról úgy rendelkezett, hogy legyen színészek alkotóháza. Nem lett. Az enyészeté lett.